Tévelygések birodalma

A négy hónapos tárgyalások lezárultak, s mint várható is volt, minden különösebb eredmény nélkül. Most az egyeztető csoportnak kell javaslatot formálni, a végső döntés pedig az Egyesült Államok, az Európai Unió és Oroszország megállapodásán múlik.

Belgrád persze ügyeskedni próbált, újabbnál újabb ötletekkel állt elő (Hong Kong-i, majd skandináv modell), ám mindezzel elkésett. Néhány esztendővel ezelőtt – vagy talán még az idei év legelején is – Pristina talán még belement volna egy ilyen játékba, mára azonban a koszovói albán vezetők egyedül a teljes függetlenségben látják a megoldást. Már csak azért is, mert (utóbb) ezt ígérték népüknek. Ehhez mindenképpen hozzájárult a szerb politika merev magatartása, amely nem volt képes határozottan hátat fordítani a korábbi, végzetesen tévesnek bizonyuló módszereknek. Nem véletlen, hogy egyes nyugati megfigyelők mostanság úgy vélekednek, Szerbia alig különbözik korábbi önmagától, amikor még Milosevics volt uralmon. Világos lapok helyett ugyanis Belgrád továbbra is a halogatás, csűrés-csavarás meg az erődominancia módszeréhez folyamodott. Amikor látta, hogy a déli tartomány végképp elveszett, bedobta a boszniai kártyát (az ott élő szerbek elszakadási lehetőségét vetítve), aztán bojkottra szólította fel nemzettársait a koszovói parlamenti és helyhatósági választásokon (ezzel is jelezvén az együttműködési készség teljes hiányát), majd amikor Szerbia lakosságának bölcsebbik (remélhetően nagyobbik) része nem mutatott kellő érdeklődést és honfi buzgalmat a történések iránt, hordozgatni kezdték a katonai behívókat (Nyugat-Bácskában a magyaroknak is). Dragan Sutanovac védelmi miniszter a Magyar Szónak adott interjújában ugyan egy korábbról beindult átszervezési folyamatra hivatkozik, mondván, ez nem mozgósítás (bár a személyek immár hadi beosztást kapnak), valamint Tadics államfő szavaira emlékeztet, hogy „nem fogunk háborúzni, Koszovó nem katonai, hanem jogi-politikai kérdés”. Sutanovac ugyanakkor megtámadja Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét, aki szerinte „pontatlan adatokat hangoztat, félrevezetve a nyilvánosságot, nemcsak hazánkban, hanem Budapesten is”. A (legalább) kéthangú szerb politika ékes megnyilvánulásaként hadd idézzünk még egy mondatot (szintén a Magyar Szó című napilapból), mely szerint Aleksandar Szimovics (ő Kostunica miniszterelnök tanácsadója) így fogalmaz: „Ha más jogi eszköze nem lesz már Szerbiának Koszovó megőrzésére, a háború is törvényes eszköznek tekinthető”.

Belgrádnak persze mutatkozik még egy esélye az időhúzásra. Januárban esedékes a köztársasági elnök megválasztása, s nem kis eséllyel rajtol a radikálisok vezéregyéniségeként Tomiszlav Nikolics. Koszovó elvesztése pedig mindenképpen az ő pozícióját erősítené. Előfordulhat tehát, hogy a nagyhatalmak még néhány heti türelemre intik a pristinai vezetőket, akik amúgy szinte rögtön kikiálthatják függetlenségüket. (Va?lószínűsíthető egyébként, hogy a finn diplomata által korábban elkészített tervezet lesz a befutó, amely ellenőrzött függetlenséget irányoz elő.

A vajdasági magyar pártok egyébként minden jel szerint közös jelöltet állítanak a szerbiai köztársaságielnök-választáson, bár ez az alkalmi koalíció meglehetősen törékenynek tűnik. Különösen, miután a VMSZ – eléggé rejtélyes indokokkal – a Kostunica által irányított Szerbiai Demokrata Párthoz kezd közeledni, amely alkalom adtán a szocialistákkal és a radikálisokkal is szót tud érteni. A legtekintélyesebb itteni magyar párt ezen lépése egyelőre sokakban megütközést és ellenérzést váltott ki.

Az ország amúgy éli „rendes” életét. Tart a pedagógusok sztrájkja (csökkentett időtartamú órák több mint ezer iskolában), csatlakozott hozzájuk a közszolgálati foglalkoztatottak egy része is, a földművesek meg útlezárásokkal fenyegetőznek. A Koszovó körüli bizonytalanságot megsínyli a dinár is, amely eddig jól tartotta magát, az utóbbi napokban azonban zuhanásszerűen veszíti értékét. Mindenki látja és sejti: rövidesen zárul (ismét) egy szakasz, és kezdődik valami új.