Szolidaritás, de kivel?

Fura jelenség tapasztalható a nemzetközi sajtóban. Amilyen sikk agyonbírálni – teljesen jogosan – a ciklon sújtotta Mianmar, ha úgy tetszik Burma katonai vezetését a saját népével szembeni embertelen magatartása miatt, valamiféle rosszul értelmezett szolidaritás okán a kínai rezsim bírálata szinte kiveszett a politikusok szótárából és a médiából. A burmai rendszer népirtással felérő ostoba kegyetlenséggel utasítja el a nemzetközi – most már csak a nyugati – segélyeket. Tény, hogy a katonai junta legfőbb támogatója, szövetségese, a kínai pártjunta másként viszonyul saját természeti katasztrófájának áldozataihoz, a mentéshez, és tény, hogy itt nem a nép ellen, hanem az áldozatok érdekében mozgósították a hadsereget is. Szóval, a pekingi vezetés azt teszi, amit ilyenkor minden kormányzatnak kutya kötelessége megtenni. Normális esetben ezért külön dicséret nem járna, de Kínáról most dicshimnuszokat is lehet olvasni. Anno az amerikai kormányzat sem tett kevesebbet New Orleansért, a média – nagyon helyesen – mégis csak a szervezési hibákra összpontosított.

Mi mindenért dicsérték meg a pekingi rezsimet? Már azért is, hogy most nem titkolta el a szerencsétlenség tényét, hanem azonnal hírt adott róla. Azért, hogy azonnal a helyszínre küldte a hivatalos hírügynökség riportereit, akik viszonylag hűen tudósítottak a kialakult helyzetről. Számos jel miatt azonban az az érzése az embernek, ha nincs a pekingi olimpia, akkor minden másként, a szokásos módon történik, s a mostani „nyitottság” csak az ötkarikás játékok körül kialakult politikai és propagandaháború része.

Mert a kínai rezsim lényege nem változott. Pekingben őrizetbe vettek két finn újságírót, mert az egyik olimpiai létesítmény befejező munkálatait akarták fotózni. Tizenhét embert azért vettek őrizetbe, mert állítólag téves információkat tettek fel a világhálóra a földrengésről, arról azonban a rendőrségi közlemény nem szólt, hogy milyen információkat. És nyugati újságírókat nemigen engednek a katasztrófa sújtotta területekre, csak a kiválasztott hazaiakat, mint ahogy nyugati segélycsapatokat sem. Vagyis csak a píár változott. A börtönök tele vannak politikai foglyokkal, nincs előrelépés az emberi és szabadságjogok terén, nem változott a Tibettel és személyesen a dalai lámával szembeni politika.

A segítőkészség, a szolidaritás, helyénvaló – az áldozatokkal, nem a rezsimmel, mert ez utóbbi csak a burmaival összehasonlítva állja ki a próbát. Ha e két rendszer lényegét tekintjük, akkor sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. A természeti csapás sújtotta lakosságon nem a demokrácia elveinek feladása segít. Ezért továbbra is vallhatjuk: egy magára valamit is adó demokrata politikus nem megy el az olimpia megnyitójára.