Szociáldemokrata sorskérdések a közép-európai országokban

Az is világos azonban, hogy a három, kormányon levő szociáldemokrata párt lényeges elvi kérdésekben korántsem vall azonos álláspontot.

Nem mellőzhetők a történelmi körülmények; azok is hatnak manapság, amelyek még a monarchia idejéből ismertek, illetve a lengyelek esetében részben a cárizmus tradícióihoz kapcsolódnak. A lengyel és a cseh szociáldemokrácia úgy vehetett részt – noha erősen korlátozott mértékben – még az első világháború előtt az adott országok ugyancsak korlátozott lehetőségekkel rendelkező parlamenti életében, hogy általános társadalmi kérdéseket, gazdasági követeléseket tartalmazó programjukban egyenrangúan szerepeltek a nemzeti függetlenségi problémák. Az első világháború előtti magyarországi szociáldemokrácia azért sem volt képes nemzeti kérdésekben is határozott állásfoglalásra, mert a magyar úri osztályok nemzetiségi elnyomása ellen tiltakozva (helyesen) nem volt képes a magyar nemzeti és a különféle nemzetiségi programok között egyensúlyozni (helytelenül). És ez érthető, még utólag is: gróf Tisza István egyszerre akadályozta az általános titkos választójog bevezetését (és ezzel kirekesztette évtizedekre a szociáldemokráciát a parlamentből), valamint a nemzetiségek jogállásának méltányos, európai rendezését. Ennek a helyzetnek viszont az a szomorú következménye lett, hogy a két világháború között a múlt században a magyar baloldalt kirekesztették a politikacsinálásból, Horthyék az úgynevezett magyar nemzeti érdekeket leszűkítették a valóban igazságtalan trianoni békeszerződés revíziójának gondolatára, mégpedig egyoldalú Mussolini-, illetve Hitler-támogatásban bízva. A cseh szociáldemokrácia pedig – Masaryk és Beneš szövetségeseként – baloldali polgári párttá tudott lenni. Köztársaságépítő programmal.

E problémának volt egy sajátos nemzetiségi aspektusa is. A csehszlovák szociáldemokráciához csatlakozó magyar politikusok (részben emigránsok) nem hiába neveztettek „aktivistáknak”, hiszen a Masaryk-rendszer támogatása mellett nem tudták eléggé hatékonyan képviselni a magyar nemzetiségi érdekeket, ellentétben a kommunisták oldalán álló magyarokkal, vagy a Budapestről diktált irányvonalat elfogadó úri politikusokkal. (Kivételként azonban okvetlenül meg kell említeni két magyar szociáldemokratát: Peéry Rezsőt és Szalatnai Rezsőt.) Másként alakult ez a helyzet Erdélyben, azaz Romániában. Ott a szociáldemokraták (például idősb és ifjabb Jordáky Lajos) az illegális kommunistákkal (Balogh Edgárral, Méliusz Józseffel, Gaál Gáborral, Gáll Ernővel az élen) sokkalta hatékonyabb nemzeti-nemzetiségi programot voltak képesek kidolgozni és népszerűen képviselni, mint a tisztán magyar nemzeti alapon álló pártok.

Közös viszont mindhárom szociáldemokrata mozgalom múltjában a bolsevikokkal szembeni magatartás. Ez a lengyeleknél, különös tekintettel a Sztálin és a Tuhacsevszkij által vezényelt 1921-es Varsó-ellenes, kudarcba fulladt intervencióra, éles oroszellenségbe torkollott. A lengyel szocdemeknél volt a baloldal megosztottsága a legélesebb, hiszen két vezetőjük, Józef Pilsudski és Feliks Dzerzinski együtt indultak, a köztük levő korkülönbség ellenére: az egyikből a Recz Pospolita marsalli rangban levő diktátora, a másikból pedig a moszkvai Cseka alapítója lett. Tény, hogy a két világháború között a cseh, a magyar szocdemek elutasították a bolsevik hatalomgyakorlást és az emigrációba kényszerített maroknyi orosz szocdemmel tartottak intenzív kapcsolatokat. Amikor pedig Sztálin napirendre tűzte a kommunista és a szocdem pártok egyesülését, akkor a cseh Bohumil Laušman ugyanúgy börtönbe került, mint a magyar Kéthly Anna. Az együttműködők, a Sztálin–Gottwald–Bierut–Rákosi által becsapott, úgynevezett baloldali szocdemek közül a lengyel Józef Cyrankiewicz, a cseh Zdeněk Fierlingerhez hasonlóan évtizedekig őrizte látszathatalmát és szerepelt bábuként a közéletben, míg a magyarok sorsa másképpen alakult, például Marosánt vagy Szakasitsot hosszú évekre börtönbe zárták. Igaz, a Kádár-rendszerben a szociáldemokraták újra szerephez jutottak, és 1965 után Kádár maga is nyitott lett bizonyos szociáldemokrata eszmék, főleg gyakorlat irányában, és támogatást remélt, illetve kapott Willy Brandttól, Bruno Kreiskytől, Olof Palmétől.

Ezzel elérkeztünk a rendszerváltáshoz. A cseheknél a kollaboráló szociáldemokraták egyszerűen kihaltak. Ráadásul az is kiderült, hogy, mondjuk, Zdeněk Fierlinger, Eduard Beneš személyes barátja, nyaralószomszédja beszervezett szovjet ügynök volt, még abból az időből, amikor a háború alatt Csehszlovákia moszkvai követeként dolgozott az egykor ugyancsak szocdem Beneš jóvoltából. Ez roppant kompromittáló árnyat vetett a pártra, tehát 1989 után szóba sem jöhetett, hogy azok, akik a Husák-rendszer idején szerepet játszottak, az újjáalakuló pártban bármilyen szerepet vállalhassanak. Az is egyedi jelenség volt a közép-európai térségben, hogy a kommunista párt nemcsak megmaradt, hanem – mint a legutóbbi cseh választások is tanúsítják – erősödött is. A lengyeleknél meg a magyaroknál a szociáldemokrácia „feltámadására” éppen a reformkommunisták oldaláról történt kezdeményezés. Az MSZP első elnökének, Nyers Rezsőnek még volt némi szocdem múltja, de utódai (Horn Gyula és Kovács László is) kommunista funkcionáriusként – diplomáciai küldetésükből kifolyólag – kezdtek rokonszenvet érezni a nyugati szociáldemokrácia iránt. Tehát nem múltjuk, hanem mai meggyőződésük alapján lettek a Szocialista Internacionálé magas rangú tisztségviselői. Mieczyslaw Rakowski is először elméleti úton közelítette meg a német szocdemek gyakorlatát, Aleksandar Kwasniewski pedig – Rakowskihoz hasonlóan – a kommunista elithez tartozott.

Vladimír Špidla éppen úgy nem hajlandó együttműködni Miroslav Grebeníčekkel, mint ahogyan Kovács László Thürmer Gyulával. Csakhogy Špidlának sohasem volt közös munkahelye Grebeníčekkel, Kovács pedig együtt volt az MSZMP Központi Bizottságának apparátusában Thürmerrel. Ugyanakkor közös bennük, hogy egyikük sem akarja elveszíteni a pillanatnyilag a kommunistákhoz húzó tömegeket. És minél erősebb lesz a jobboldali veszély, az Ágh Attila által meghatározott „weimarizálódás”, tehát amikor a gyenge baloldali demokráciát támadja egy agresszív jobboldal, annál inkább rá lesznek szorulva e támogatásra. (Ám ez vonatkozik Thürmerre és Grebeníčekre is: önpusztítók lesznek, ha nem ismerik fel pártjuk reformjának szükségét.)

Megváltozott a nemzeti kérdésben is a kialakult történelmi álláspont. A cseheket a Beneš-dekrétumok körüli nemzetközi vita, a magyarokat a kedvezménytörvény ügyében keletkezett lépéskényszer a leghatározottabban készteti, hogy pozitív álláspontot fogalmazzanak meg nemzeti kérdésekben.

A visegrádi együttműködésnek tehát ígéretes perspektívája, hogy három országban szociáldemokrata kormány van, s nekik kell szót érteniük egymással. Ehhez azonban olyan sajátosan közép-európai problémákra kell megoldást találniuk, mint a volt kommunisták és a szocdemek kapcsolata, illetve a nemzeti kérdés. Ez nem egyszerű feladat, ám nem is megoldhatatlan.

Szlovákiában azonban ezen a téren is nagy a lemaradás. Jószerivel nincs olyan parlamenti párt, amely e kérdéseket megfogalmazná...