Szobor a t. Ház előtt

Már az első reagálások alapján biztosra vehető, hogy Alexander Dubček parlament előtti szobra még sokakat bősz polémiákra ösztönöz. Képzőművészetünk kitűnőségei közül már többen megszólaltak. A szobrász – ez teljesen természetes – az esztétika fogalmi apparátusával érvelve mond véleményt. Például a szobor – esetünkben portrészobor – mérete és a törvényhozás épülete előtti tér arányairól. A véleménynyilvánítók között vannak, akik közelről ismerték az egykori politikust, és úgy vélik, a Prágai Tavasz vezéralakjának személyiségét nem egészen tükrözi ez az alkotás. De talán nem is ez itt a leglényegesebb. Mint ebben az országban minden, úgy a jelképek kiválasztása is áldozatául esett a politikának. Kétségkívül jelképes gesztus próbál lenni, hogy a parlament előtti teret Dubček-szoborral ékesítik. Hangsúlyozom: próbál lenni... Olyan gesztus, amilyen ettől a politikai elittől kitelik. Ilyen telik ki tőle. Tessék felmenni a Várhegyre.

Folyik a vita, bronzba öntve hitelesek-e az arcvonások. Egy, a Dubček-családhoz közel álló művésznek lesújtó a véleménye: Široký, vagy még inkább Slánský vonásait véli benne felfedezni. A később születettek tájékoztatására: mindkettő a legkeményebb sztálinizmus idején volt első garnitúrabeli politikus. A fenti jellemzés kétféleképpen értelmezhető. Aki az emberarcú politizálást igénylő közéleti szereplőt látja Dubčekben, az politikai szentséggyalázásnak tekinti, amit Cvengrošová szobrászművész produkált. Aki viszont megrögzötten jobbról, netán szélsőjobbról szemléli a világot, az így vélekedik: „Lám, még a művésznek se sikerült Dubčekról lekozmetikáznia a bolsevikokra jellemző vonásokat.” Reménytelen küzdelmet folytatnak a szobrászművészek, amikor túlpolitizálódott világunkban szakmájuk mércéjével próbálják ezt a műalkotást minősíteni. Politikusainkat ismerve úgy gondolom, a bronz redőkben Slánský-szemöldököt és Široký-homlokráncolást felfedezni vélő szobrászművésznél én se rugaszkodom el jobban a valóságtól, ha az alkotásban jelentős mértékben Jozef Migašt látom megtestesülni. Azt a Jozef Migašt, aki a szobrot leleplezte, és akinek politikai szocializálódása abban a két évtizedben történt, amelyben Dubčekre köpködni a közéleti jólneveltséghez tartozott. Tehát most ne a szobor esztétikai kvalitásait értékeljük. Azt a méltatlan huzavonát vegyük inkább szemügyre, amely a műalkotás előéletét jellemezte. Abszurd, de elképzelhető, hogy irodájába tartva parlamentünk elnöke valahányszor végignéz Dubček portrészobrán, önmagát látja a talapzaton. Alig erőlteti meg fantáziáját, és már paripát is lát maga alatt. Méltatlan ez a história Alexander Dubčekhez, de pontosan méretarányos Migašhoz és törvényhozásbeli társaihoz.