Magyar olimpiatörténet: elsők, rekorderek, éremhalmozók

A legelső arany

A magyarok már a legelső, 1896-os olimpián is szereztek aranyérmet. Hajós Alfréd előbb a 100 méteres gyorsúszást nyerte meg, majd egyórányi pihenő után az 1200 méteres távon is olimpiai bajnok lett. „Hogy mi történt az indulás és a beérkezés között eltelt 82 másodperc alatt, erőfeszítésem milyen mértékének köszönhetem a győzelmet, mit éreztem a küzdelmek folyamán, milyen gondolatok kóvályogtak bennem, és az olimpiai győzelem milyen lelki élményt váltott ki belőlem – mindezekre halványan sem emlékszem” – vallott erről Hajós önéletrajzi könyvében. 

Érdekesség, hogy a görög újságok által Magyar Delfinre átkeresztelt úszónak az osztrák himnuszt kezdte el játszani a zenekar, majd miután rájöttek a tévedésre, a jelen levő szurkolók énekelték el a Himnuszt.

A legkevesebb arany

Míg Athénban az említett Hajósnak köszönhetően két aranyat jegyzett Magyarország, négy évvel később, az első párizsi olimpián már csak egyet. Az atléta Bauer Rudolf diszkoszvetésben lett első, egy olyan pályán, amelynek közepén egy több száz éves tölgyfa állt. Így Bauernek – aki elsőként alkalmazta a ma is ismert forgásos technikát – pontosan is kellett céloznia, hogy az ágak közötti résben akadálytalanul szállhasson a diszkosz. (Az aktuális Európa-bajnok František Janda-Suk dobásai például rendre a fán lándoltak.) 

A Himnuszt a francia szervezőknek sem sikerült elsőre eltalálniuk, helyette az amerikai első taktusait játszották le Bauernek – aztán persze gyorsan helyesbítettek.

A legtöbb arany

16 olimpiai bajnoki cím, összesen 42 dobogós helyezés – még leírni is elképesztő az 1952-es helsinki nyári játékok magyar eredménysorát. 

Az első két arany tornában született, Korondi Margit és Keleti Ágnes révén. Utána jött az atlétika és a kalapácsvető Csermák József, aki úgy nyert világcsúccsal 20 évesen, hogy három évvel korábban ismerkedett meg közelebbről számmal…

Aztán következett az öttusa-válogatott, az olimpiákon először megrendezett csapatversenyt megnyerve, majd pedig a birkózók: Szilvásy Miklós és Hódos Imre – utóbbiról Debrecenben rendezvénycsarnokot neveztek el. Takács Károly megvédte címét sportlövészetben, majd pedig az uszodára volt érdemes figyelni, ott is elsősorban a hölgyekre: Szőke Katalin (2), Székely Éva és Gyenge Valéria is győzött, mint ahogy a 4x100-as gyorsváltó is. A férfiak pólóban „kárpótolták” a drukkereket, 1932 és 36 után ismét bajnoki címet szerezve. 

A sorból az újabb magyar sikersportág, a vívás sem maradhatott ki: Kovács Pál (aki mellett csak magyarok álltak a dobogó másik két fokán is) és a csapat is győzött. 

Addigra már hengerelt egy ideje az Aranycsapat (Románia 2:1, Olaszország 3:0, Törökország 7:1, Svédország 6:0), amely a döntőben 2:0-ra verte Jugoszláviát. A sort pedig Papp László zárta, aki London után váltva, nagyváltósúlyban is bajnok lett.

Az aranyhalmozó

A legeredményesebb magyar olimpikon 7 aranyérmével a kardvívó Gerevich Aladár, aki 1932-től 1960-ig valamennyi játékon ott volt, és mindegyiken győzött (1948-ban Londonban egyéniben és csapatban is). Rómában 50 évesen lett bajnok, a magyar sportolók közül ő volt a legidősebb ötkarikás aranyérmes. Sőt, az egyetlen világviszonylatban is, aki ugyanabban a versenyszámban hat egymást követő olimpián állhatott a dobogó tetejére. S szólt volna közbe a második világháború (elmaradt két olimpia), a számok alighanem még impozánsabbak lennének – igaz, a sporttörténet jelenleg is csak 11, nála többszörös aranyérmest ismer.

S hogy mi lehetett a titka? Többek között az, hogy apja korát jócskán megelőzve arra is odafigyelt, mit egyen a kiskamasz, és hogy milyen kiegészítő sportágakat javasolt vagy épp tilos végeznie.

Aranyak világcsúccsal

Eddig 11 alkalommal fordult elő, hogy magyar sportoló rekorddal szerezte meg az olimpiai elsőséget. Az első fecske 1948-ban a sportlövő Takács Károly volt, akit a már említett Csermák József és a női úszóváltó (Novák Ilona, Temes Judit, Novák Éva, Szőke Katalin) követett 1952-ben.

1964-ben a sportlövő Hammerl László, 72-ben a súlyemelő Földi Imre, 76-ban a gerelyhajító Németh Miklós állított fel új világcsúcsot, 1980-ban pedig Varga Károly beállította a rekordot a sportpuska fekvő számában.

Innentől már az uszodában kell keresni a világcsúcsokat: 1988-ban a fenomenális Darnyi Tamás 200 és 400 méter vegyesen diadalmaskodott így, 2012-ben Gyurta Dániel (200 m mell), és eddig az utolsó rekorder Hosszú Katinka volt 2016-ban, 400 m vegyesen.

Az aranyos mélypont

A fent említett időszak kezdetétől, a 80-as évek végétől állandósult a remeknek mondható magyar szereplés az olimpiákon (Szöul 11 arany, Barcelona 11, Atlanta 7, Sydney 8, Athén 8, London 8, Rio 8, Tokió 6), a kakukktojás a sorban a pekingi játékok voltak 2008-ban. Az akkori három aranyérem ráadásul csak az abszolút finisben született: három nappal az olimpia vége előtt még továbbra is váratott magára, hogy a Himnuszt hallgatthassa valaki a dobogó tetején állva. A megkönnyebbülést Vajda Attila kenus hozta el C1 1000 méteren – azóta is ez a szakág utolsó magyar olimpiai aranya. Másnap aztán csatlakozott hozzá a Kovács Katalin, Janics Natasa kajakpáros 500 méteren, harmadnapra pedig a harmadik diadal is megszületett: hogyan máshogy, mint a triplázó férfivízilabda-válogatott révén. 

A legutolsó aranyak

A klasszikus négyéves olimpiai ciklus Tokióra ötre nőtt, de halasztás ide, Covid-járvány és nézőknélküliség oda, Szilágyi Áron teljessé tette mesterhármasát, a sporttörténelem első háromszoros egyéni olimpiai bajnok férfi kardvívójává vált. Rekordot döntött Milák Kristóf is, aki 21 évesen minden idők legfiatalabb magyar bajnoka lett a 200 méteres pillangóúszást megnyerve. 

Az előbbiekhez hasonlóan a kajakos Kopasz Bálint (K1 1000 m) és Tótka Sándor (K1 200 m) is újrázhat Párizsban, a tokiói aranyérmes női négyesből (Kozák Danuta, Bodonyi Dóra, Kárász Anna, Csipes Tamara) pedig utóbbi az, aki mostanra is megmaradt hírmondónak.

A hatodik tokiói bajnok, a birkózó Lőrincz Tamás azonban már visszavonult.