Szlovakikum

MIKLÓSI PÉTER

1112 napja nem tudjuk, hogy 2006. augusztus 25-én reggel hét óra után valójában mi is történt Nyitrán, magyarán: ki verte meg Malina Hedviget?! Pedig az országos rendőrfőkapitány már az eset másnapján magabiztosan azt nyilatkozta, hogy a sértett személy elmondása alapján készült fantomképek vélhetőleg jól segítik a nyomozást. Egy-két nappal később a belügyminiszter a parlament illetékes bizottsága előtt azt is állította, hogy a rendőrség kilenc embert gyanúsít M. Hedvig megtámadásával; viszont pár napra rá, 2006. szeptember 12-én, ugyancsak ő, mármint a szlovákiai belügyek felelős tudora – ráadásul a miniszterelnök jelenlétében – kijelentette: a diáklányt ért tettleges támadás merő kitaláció! Mindezt azért idézem fel újra, mert a világ köldökének számító Szlovákiában kereken három esztendeig tartott, amíg az ügyeletes hatalom a pozsonyi orvosegyetem dékánjának személyében megtalálta azt a professzort és tizenkét cinkosát, akiknek összeeszkábált és most publikált orvosi szakvéleménye szerint Malina Hedviget a/ korábban verték meg; b/ az ominózus napon keletkezett sérüléseit önmaga okozta saját magának. Nyilván oly módon, hogy véresre-dagadtra s lilára-zöldre (lásd: az eset után készült fotókat!) harapdálta saját ajkát, arcát. E verítékes magabiztosság látszatát keltő, „kételybiztos utóleletből”, legalábbis laikus ésszel, különös szlovakikumként az következik, hogy aki más irányban keresi az igazságot, az szerződtesse David Copperfieldet, hiszen a nagy illuzionista bizton elővarázsolja a tényeket arról, mi is történt ama három esztendővel ezelőtti nyári reggelen Nyitrán, mint fentebb említettem volt: a buszpályaudvar és az egyetem épülete között...

Nos, ha imigyen állnak a dolgok – sokunk számára ugyanis megfizethetetlen Copperfield idecitálása –, a magam szerény eszközeivel legalább a megbicsaklott országimázson próbálok javítani, hogy ne Szlovákián röhögjön a világ azért, mert az államfőcsemete, ifj. Michal Kováč 1995-ös önelrablása, az azt követő mečiari önamnesztia után, most itt van Malina Hedvig kórházi kezelést is igénylő önsebzésének homályos ügye! Ezért hát itt és most, Szlovákia magyar nemzetiségű, de lojális állampolgáraként írásban is kijelentem, amit 2006. szeptember 17-én az éter hullámain egy ízben már nyilvánosan megtettem: a hecc kedvéért újra azt mondom, hogy én voltam! Én voltam, aki rákiáltottam a diáklányra, hogy Szlovákiában szlovákul, meg hogy ért-e engem. Én voltam, aki megkérdeztem: hová megy, mire ő azt felelte, vizsgára. Én voltam, aki erre azt mondtam, nem mész sehová, és egymagam fogtam őt közre két oldalról. Én voltam, aki ráparancsoltam, hogy vesse le a zakóját és adja nekem a fülbevalóját, pénztárcáját, telefonját. Én voltam, aki adtam neki egy jókora pofont és a földre löktem, én voltam... de nem folytatom tovább, mert a miniszterelnök és belügyminisztere már anno bejelentette: az eset amúgy sem történt meg, merő kitaláció az egész! Azt viszont büntetőjogi felelősségem teljes tudatában állítom: én voltam, sőt többedmagammal én vagyok, aki ismeri Jókai Mórnak A debreceni lunátikus című, l875-ben írt elbeszélését, amelyben a főhős: Nyaviga Ádám egy szutyongatott helyzetbe keveredvén azzal magyarázta az őt faggató Harangi professzor úrnak diákcimborái egyikének gyanúska homloksérülését, hogy az a szerencsétlen flótás saját magát harapta meg. Amikor a prof ezt mind logice, mind fizice kétségbe vonta, Nyaviga úr csak azt felelte: „Én is diffikuláltam neki ez állítását, hogy a saját homlokát nem érhette el; de ő azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg!” Én voltam hát, aki például ezt a mai jegyzetet végiggondoltam, de ma sem írtam meg. Mivel azonban nem tudtam nem megírni, megírtam tehát. És én vagyok az, aki jókais hangulatú álmából felserkenvén most inkább leteszem a tollat.

Bár – ha már a szlovakikumoknál tartunk – volna még egy, a honi bűnfelderítés mikéntjével párosítható ötletem: a vasúton akár holnaptól megspórolható lenne mindennemű mozdonyfordítás, ha a masiniszta fordítva ülne a mozdonyon!