Pénztári nyűg

Miért említettem kényszerítést? Elmesélem két esetemet a dunaszerdahelyi Tescóban.

Az első pár hete történt. Édesanyámat kísértem el egy nagyobb bevásárlás alkalmával. Délelőtt 9 órára összegyűjtöttük, amit akartunk, és ballagtunk a pénztárakhoz. Ott senki. Önkiszolgálónál páran. Egy alkalmazott szólt: „Menjenek az önkiszolgálóhoz!” Megkértük: jöjjön ő a pénztárhoz, ott szolgáljon ki minket. Erre ő: nem teheti, kevés vásárló esetén nem ülhetnek oda. Eszerint a Tescónak csak a sok vevő számít, kis számú vásárló nem kap azonos kiszolgálást? Ez lenne a demokrácia, amelyben megengedett a megkülönböztetett bánásmód. Felháborító, hogy bár hajnali 6-tól nyitva a hatalmas alapterületű üzlet, délelőtt 9-kor nincs kiszolgálás. Mi náluk akartunk elkölteni egy rakás pénzt, részükről meg ilyen a hozzáállás. Alkalmazott: „Főnöki utasításra csak akkor mehetünk a rendes pénztárhoz, ha sok a vásárló.” Kértem: hívja ide a főnököt. Állítólag nem volt ott. „Akkor odaülhet” – mondtam. Erre ő: „Figyelik, hogy kevés vásárló esetén ne üljünk oda.” Mondom: „Vagyis mégis itt a főnök, csak nem akar szólni neki.” Erre megismétli, hogy menjünk az önkiszolgálóhoz. Én nem használom azt az ócska gépet, mert már volt vele gondom (akkor egyszer oda kellett mennem, mert akkor is csak úgy szolgáltak ki). „Jöjjenek nyugodtan, segítek” – mondta. „Legyen, de hozzá nem nyúlok” – válaszoltam. Sok termékünk volt, a harmadiknál „lefagyott”. Vártunk. Újra működött. Aztán nem ismert föl egy vonalkódot. Még egy alkalmazott odajött megoldani. Megint elakadás. Újra odajött. Erre én: „Látják, a maguk főnöke a vevőket akarja rászoktatni egy ilyen gép használatára, miközben magukból is kettő kell, hogy megoldják, ha gond adódik.” Fizetéskor azt mondja az egyikük: „Tegye ide a pénzt!” Elfelejtette, hogy nem akarok hozzányúlni – ne tanítson pénztárosságra, én nem kapok érte fizetést! De jó, csak haladjunk. Összeszedtem a visszajárót. Bő 10 perc múlva indulhattunk haza.

Június 17-én ismét nem kaptam rendes kiszolgálást. Kértem a panaszkönyvet. Alkalmazott: „Nekem nincs jogom odaadni.” Ilyet még nem hallottam. Akkor hívja azt, aki odaadhatja, sőt inkább a főnököt! Erre ő: „Két hétig nincs.” Az mit érdekel engem, attól még jogom lenne a panaszkönyvhöz.

Nem meglepő, hogy amint méltóztat egyvalaki a pénztárhoz ülni, máris sor kígyózik nála. Végtelenül felháborító, számtalanszor tapasztalható, hogy míg megpakolt kosárral és mérgelődve egyre többen várnak arra, hogy valaki a pénztárhoz üljön, addig az önkiszolgáló pénztárakat őrzi egy-két alkalmazott, az információs pultnál meg gyakran hárman is beszélgetve töltik munkaidejüket. Volt, amikor több mint fél órát vártam a pénztárnál, az információs pultot támasztó alkalmazottak pedig közben oda-odapillantottak, és a szemükkel vigyorogva jelezték: várjál csak vásárló, mi nem megyünk oda.

A Tescóban nincs kitéve látható helyen olyan figyelmeztető felirat, amely szerint náluk kis számú vevő esetén nincs igazi pénztári kiszolgálás, és hogy emiatt olyankor a vevő kötelessége elvégezni a pénztármunkát. Márpedig ilyen figyelmeztetés híján kötelességük lenne hagyományos módon kiszolgálni – különösen, ha a vevő ezt kéri. Ne feledjük, a pénztárosok fizetése benne van a termékek árában!

Egyes vásárlóknak mindez mégis tetszik. Hát nekem nagyon nem tetszik