Szivárványos bugyelláris

Közel másfél évtizede, hogy Václav Klaus azzal szerelte le a vagyoneredet kimutatását szorgalmazó populistákat, hogy állította: nem tenne jót az ország gazdaságának, ha az egypártrendszerben meggazdagodott hentesek, pártfunkcionáriusok, a közéletből kiiktatott volt miniszterek fuszekliba gyömöszölten otthon tartanák az ezres bankókat. A pénz – így V. K. – inkább kerüljön bele gazdaságunk vérkeringésébe. Akkor, 1992 táján írtam erről egy kommentárt. A címe: Mi van a piros bugyellárisban? Csak azért nem értekeztem vörös bugyellárisról, ami még közvetlenebbül, gyengébbek által is érthetőbben utalt volna a címzettek kibenlétére, mert 19. századi koszorús népszínműírónk színdarabjában annak idején olyan címet adott, amilyet. Hírmagyarázatomban azonban megnyugtattam olvasóimat, hogy ami (a jogtalan meggazdagodást illetően) a kommunizmus alatt lehetséges volt, az mostantól teljességgel lehetetlenné válik. A sors iróniája, hogy éppen kampánycsend idején készülök „tollhegyre” venni egy jelenséget, amely sógorsági viszonyban van azzal, amit 16 éve még jogtalan meggazdagodásnak neveztek. Valakikről kiderült, hogy politikai pártnak jelentős, esetenként százezres nagyságrendű összegeket utaltak át, úgymond, pártfinanszírozásra. A lista nyilvánosságra került. A dolognak nem az a pikantériája, ami Németországban vagy Csehországban annak idején kormányválságot idézett elő. Kohl kancellárt, illetve a Klaus-kormányt az buktatta meg, hogy pénzt fogadott el szponzoroktól, és a támogatók kiléte köztudottá vált. Szlovákiában egészen másról van szó: egyes pártok szponzorlistáin „holt lelkek” szerepelnek. A lajstromok közzététele után sorra jelentkeznek a nevek viselői, és határozottan tagadják, hogy pártkasszába akár egy krajcárt is befizettek. Némi kajánkodással vegyes jóindulattal azt gondolhatja az ember: nemzeti sporttá vált a gyorstüzelő pártváltás; kapásból bárki fel tud sorolni tíz olyan politikust, újgazdag vállalkozót vagy más közéleti tényezőt, akiről elmondható, hogy a rendszerváltás óta három-négy pártnak is a tagja volt. Ugyanakkor olyan privatizőrök is vannak szép számmal, akik egyetlen pártnak se lettek tagjai, de a (vagyon)biztonság kedvéért minden fontosabb politikai erő „kohójában” ott tartják a vasat. Van némi igazság abban, hogy előbb-utóbb minden eredményes magánosító igyekszik eltávolodni a párttól, amelynek vagyonát köszönheti, mondván: a tőkének nincs párthovatartozása. Csakhogy még mindig az átmenetnél tartunk, így a sok mindent tudó politikai pártok még abban a (számukra) szerencsés helyzetben vannak, hogy egykori klienseiket szelíd vagy kevésbé szelíd erőszakkal szponzorálásra ösztönözhetik. Mivel azonban az adományok könyvelésénél azt mégsem lehet feltüntetni, hogy X milliárdos 12 milliót utalt át, „holt lelkekkel” apróra, tíz-, húsz-, ötvenezres tételekre váltják fel a nagy adományokat. A Nagy Bugyelláris ma már nem piros, hanem a szivárvány minden színében pompázik.