Szirénhangok a romanticizmus útvesztőjéből

A magyarországi balliberális értelmiség közhelyszótárában alaptétel, hogy a populista csakis jobbról jöhet. A politikai ellenfél lejáratásának, azaz a karaktergyilkosságnak, kedvelt eszköze, ha valakire rásütik a megbélyegző címkét: populista. A minden kormányzati döntésre nemet mondó, de alternatívát felmutatni képtelen ellenzéki politika valóban könnyen léphet a populizmus banánhéjára. Mi történik azonban akkor, ha egy párt kormányzati pozícióból képvisel populista eszméket? Főleg, ha megcáfolva a fenti közhelyt, ez a párt magát szociáldemokratának mondja.

A kormányzati populizmus persze nem egyedülálló, s nem is új keletű Közép-Európában. Elég, ha a „jóléti rendszerváltásra” és az annak nyomán a szakadék szélére dübörgő „pannon pumára” gondolunk. Avagy a közelmúltban búcsúzni kényszerült lengyel kormánykoalícióra. A PIS-t és a Smert ráadásul nem is egy kimondhatatlanul nehéz útelágazás választja el, hanem csak a Tátra. A lengyel Polgári Platform győzelme reményt ad arra, hogy a kilencvenes évek virulens nacionalizmusa talán nem kap új erőre térségünkben. Ezt a reményt erősíti a jobbközép cseh kormány, s kérdőjelekkel ugyan, de több tekintetben a román Basescu elnök is. Őt ugyan joggal mondják populistának kritikusai, de az ő populizmusát, eltérően a román szociáldemokratáktól, kevésbé jellemzi a nacionalista retorika. Ugyanezt a reményt csökkenti a Robert Fico vezette szlovák kormánykoalíció politikai retorikája, s olykor gyakorlata.

Térségünk specifikuma, bár mint láttuk, a magyarországi baloldali kormányokat kiszolgáló értelmiség szótárában a fogalom csak a jobboldal számára van fenntartva, a populizmus a posztkommunista pártok kedvelt eszköze éppen úgy Szlovákiában, mint Romániában vagy Magyarországon (gondoljunk csak a 23 millió román beözönlésének szocialista rémképére vagy a december 5-i népszavazást megelőző kampányra). Az azonosságok mellett azonban szemmel láthatóak a különbségek. A magyarországi baloldal ugyanis nem vádolható nacionalizmussal. Ennek okai a pártállam évtizedeire nyúlnak vissza: Magyarországon ugyanis a Kárpát-medencében mintegy hárommillió ember számára húsba vágó „magyarkérdést”, száznyolcvan fokkal szembe fordulva a Horthy-korszak hivatalos irredentizmusával, az utódállamok belügyeként kezelték. Ezzel egyidejűleg az egészséges nemzeti érzést a történetírás és a történelemoktatás is a proletár internacionalizmussal és a „szocialista hazafisággal” (jelentsen is ez utóbbi bármit) kívánta helyettesíteni. Ez a szovjet blokkban, leszámítva a sok tekintetben azonos cipőben járó Kelet-Németországot, egyedülálló gyakorlat volt, hiszen a „szocialista hazafiság” mögött mindenütt ott rejtőzött a nemzetállami nacionalizmus. A rendszerváltozás után a posztkommunista baloldal pártjai éppen csak a hagyományaikat követték: Magyarországon így, Szlovákiában, Szerbiában, Romániában amúgy.

A tizenöt éves második Szlovák Köztársaság egy későn született nemzetállam. Ahhoz a koravén gyermekhez hasonlít, aki bár sikeres lehetne, és megállhatna a saját lábán, önbizalma még sincs, idősebb testvérei felé aggódva nézeget. Akik születésénél bábáskodtak, azok egy valamire való megyei kórház küszöbét még takarító személyzetként sem léphetnék át. Mégis, mintha valami kollektív inprinting keretében tömérdek kiskacsát hordott hátán az újszülött, s hord hátán a tizenöt éves kamasz is. Csak éppen a bába közben megfiatalodott, arcot, alakot cserélt.

Az, hogy ez lehetségesnek bizonyult, a politikai hasbeszéd és szemfényvesztés mestermunkáját feltételezi. Vannak, akik ezt a teljesítményt a politikai tehetség fokmérőjének tartják. Éppen úgy, mint másutt és mások a hazugságot azonosítják a szenvedélyes igazságbeszéddel. A politikai hasbeszélő számára minden relatív, csak egyvalami nyilvánvaló: a hatalom megszerzése és megtartása. Bármi áron. Hiszen tudjuk: „Fantasztikus dolog egy országot vezetni. Fantasztikus.” Az angolszász világban nevén nevezik a politikai hasbeszélőt – clown, azaz bohóc. Thomas Mann Cipollája örök figyelmeztetés lehetne nekünk, európaiaknak. Ha a történelmünkből tanulni tudnánk. Ha nem lépnénk sokadszor is ugyanabba a folyóba.

Mintha az Egyes Leszállópálya antiutópiája elevenedne meg: „Akié a múlt, azé a jövő”. A történelmi emlékezet egyszerre emésztőgödörré válik, mihelyst a clown helyet kér magának a félnótások és méregkeverők népes társaságában. Éppen pozíciója erősíti fel azt, amit ha a szellem félnótása állít, magától értetődően mindenki erős perisztaltikus felindulásból származó végterméknek tekint. Az „ószlovák” kifejezés éppígy a szellem emésztőgödrében született. Csak sokan felfigyeltek rá. Nem kellett volna. A cirkusz porondja ugyanis nem az akadémiai vita terepe. Pont. Kolek Zsolt