Szimbolikusan orrba vágva

A legifjabb Fidelitas és a legifjabb szocialisták küzdelme tökéletesen tükrözi azt a mérhetetlen feszültséget, amelyik még mindig nem tűnt el a magyar társadalomból, és amelyik legalább addig fokozott mértékben jelen is lesz, amíg nem jelentik be a végleges eredményt. A véglegeset, amely most egy harmadéves egyetemista beadványától függ. Nem tisztem eldönteni, hogy igaza van-e, vagy nincs, de ha igaza lenne, és elvennék a szabad demokraták mandátumait, és a választás eredménye is megfordulna, akkor a szabad választások után felállt mindegyik magyar parlament összetétele törvényellenes volt. Ezzel vajon mit kezdenek Budapesten? És mi lesz a sorsa az ezt követő több tízezer beadványnak? Nem utolsó sorban pedig: mikor lesz végeredménye a választásoknak? Azt hiszem, a magyar társadalomnak semmire másra nem lenne szüksége, csak nyugalomra. Az meg nem bír eljönni.

Téma a magyar választás nálunk is, a korán kezdődött hazai választási kampány jegyében. Vérlázító volt olvasni a szlovák lapok kommentárjait és hallgatni a szlovák politikusok megjegyzéseit a magyarországi kampányról. Visszafogott és mérsékeltnek mondható szlovák lapok ünneplik a magyar nacionalizmus vereségét, összekeverve az ultrajobbot a jobbal. Vitathatatlan, a Fidesz retorikája helyenként túl radikális volt, de azt a szlovák kollégák elfelejtették megemlíteni, hogy nálunk az ilyen hangnem bevett, és nem kampányszokás, hogy minden napra jut egy-kettő hasonló, ha nem durvább megnyilvánulás a két nemzeti párt, Mečiar HZDS-e, a KDH, az SDĽ és Robert Fico tisztaságbajnok részéről. Egyesek pedig odáig merészkedtek, hogy Duray Miklós kérjen elnézést kijelentései miatt a szlovák néptől. Mivel is bántotta Duray Miklós a szlovák népet? Félek, semmivel. Ez a hangulat a választások közeledtével csak tovább fog fokozódni, mint a nemzetközi helyzet. Jobb, ha az MKP is felkészül erre. Ha Duraynak valakitől bocsánatot kéne kérnie, az a szlovákiai magyarság, hogy ilyen faramuci helyzetbe hozott bennünket. De mi ezt nem várjuk el tőle.

A magyarországi választásokat a világsajtó címoldaláról leszorította egy másik vokscsata, a francia elnökválasztás. Az osztrák, az olasz, a dán és a holland szélsőjobb menetelése után egy másik uniós országban is előretört az ultrakonzerv. Le Pen sikerére senki sem számított, talán legkevésbé a hagyományosan balos franciák. Az elképzelhetetlen, hogy a francia elnököt ne Jacques Chiracnak hívják, de a mutatóujj beállt, mert ha már a jóléti társadalmak is szokatlan módon szélre tekintgetnek, akkor mit lehet várni K-Európától, amely oly távol van a jóléttől, mint a magyar foci Koreától és Japántól.

Kies kis országunkban járt a lengyel elnök. Szimbolikusan nem elnöki különgépén érkezett, hanem a lengyel légitársaság utaztatta, hogy ő legyen az első az új Pozsony–Varsó vonalon. Szimbolikusan megnyitotta a lengyel kulturális napokat, majd megkoszorúztatták vele, persze csak szimbolikusan a Dubček-szobor talapzatát. Hogy miért csak a talapzatot? Mert a szobor még nem áll. (Lehet, az országvezetés elfelejtette, hogy Dubčeknek Pozsonyban sírja van, meg egy rakat emléktáblája.) Szimbolikus szobrot csak szimbolikus virágcsokor díszíthet: a szlovák hírügynökség híre szerint ugyanis Aleksander Kwasniewski szimbolikus virágcsokrot tett a talapzatra. Alig vártam a hírügynökség képeit a koszorúzásról, mert nem tudtam elképzelni, mi lehetett Kwasniewski kezében. Semmi? Egy rajz? Netán művirág? Vagy a kezébe vetítettek egy csokrot? Csalódnom kellett, a csokor igazi volt. Pedig azt hittem, hogy a végén még az is kiderül, Kwasniewski csak szimbolikusan volt itt, valójában valahol máshol volt.