Szerintem szeretem

A történet amúgy semmi velőtrázó: egy megbokrosodott matróna berohan egy hírtelevízióba, patáliát csap, mert nem tudja feldolgozni férje halálát, ami, ugye tényleg nem egyszerű feladat egy földi halandó számára. Megfenyegeti a televízió munkatársait, majd elégedetten továbbáll. A sztori egyetlen pikantériája talán az lehetne, hogy a nő a politika ballisztikus pályáján mozog, botrányhős és földrajztanár. De ez kevés, a történet teljesen szimpla, ám rohadtul megcsinálták. Szerintem.

Az elnökös-reinkarnációsat is nagyon szeretem. Az jó. Szerintem. Van egy fószer, aki történetesen az Egyesült Államok elnöke, senki sem jósol neki már nagy jövőt, amúgy is mindenki csak a vadnyugati bunkót látja benne, aki olajkutakat tenyészt az udvarában, aztán sitty-sutty, derült égből villanyóra, megint megválasztják őt elnöknek, pedig a sztárok csak ellene kampányoltak, a háromnegyed világ a pokolba küldené; mesteri hócipőtöltő, és mégis. A vesztes meg nyavalyog, nyekereg, pedig azt hitte, hogy rihe-röhögni fog. Az ilyen fordulatos-krimis sztorik mindig bejönnek, pedig kicsit giccsesek, meg hihetetlenek, de zabálja a nép. Az ilyesmiknek meg szokták csinálni a második részét (később a negyvenötödiket is), de abban már biztosan nem fognak örülni azok, akik most vigyorognak. Jól bevált recept szerint jön egy hősnő, leginkább egy volt elnök felesége, nevezzük őt munkanevén Hillarynek, és lekaszabolja az ellenfelet, persze csak úgy képletesen. Legalábbis szerintem.

A politikusos-mutánsosat is igen szeretem. Hú, az nagyon jó. Jön a manusz, meg akarja győzni a másik manuszokat meg nőciket, hogy milyen jó fej, de nem megy. A manusz is tudja, hogy hülye az egészből, mert erőművet utoljára Don Quijote környezetében látott lerajzolva, de ő belemegy, mert úgy izgalmas, ha fejjel a falnak, meg ilyesmik. Persze, belebukik, de jön az isteni gépezet, jön a deus ex masina, és segítenek: éjjel adószakértővé ütik. Ez azért jó, mert azt hiszi a gyanútlan néző, hogy pitypang lesz, vagy gyufaárus kislány, de nem, marad politikus, mert ez így realisztikus, és adókhoz fog érteni. Ez rohadt jó. Szerintem.

A kongresszusos-politikusosat is nagyon csípem. Elég jó. Szerintem. Összeülnek mindenféle komolykodó emberek, válogatnak maguk közül az elavultak helyére újakat, akik persze, csak látszólag újak, mindig ott sertepertéltek a háttérben, meg az előtérben is, ha tehették. Vagy maradnak az avíttak, mert dramaturgiailag ez is nagyon működhet. Ilyenkor jönnek aztán a konspirációk, ki kit szeret meg nem, mindenki okosakat mond, hogy meg kell erősödni, mert az ellenség igazi ellenség, de még a barátok is igazi ellenségek, és nemcsak a párton belül mennek a konspirációk, hanem kívül is, mert ott tágasabb. Ha drámaian megcsinálják az ilyet, az jó tud lenni. Szerintem.

A politikusos-kómásat nem szeretem. Az nem jó. Az olyan kiszámítható, hogy a film elején meghal, aztán meg nem is. Mindenki elkezd aggódni, persze az ellenségei nem, a végét már meg se szoktam várni, mert úgyis tudom mi lesz. Szerintem.