Szent a hokibéke, a világbajnok nemzet lehet nagyvonalú

Szombat este hét óra van, kong az ürességtől a mindig zsúfolt pozsonyi Polus City Center. Néhány nő és ázsiai (a köznyelvben kínai) lézeng csak a bevásárlóközpontban. Az elárusítónő meg is dorgál: Maga nem nézi a hokit? – Nem, én a focit nézem, válaszolom. De elindulok az SNP térre, legalább harmincezer ember társaságát élvezni.

A villamos alig hússzal megy, képtelenség normális tempóban közlekedni, az utcákat ellepték a piros-fehér-kékre mázolt drukkerek. Nem is sejtettem, hogy ennyi fiatal lány hódol a jégkorongnak. Az már a villamosban kiderül, hogy Szlovákia vezet, hihetetlen az eufória. A tér a részegek tere. Néhányan örömmámorban, többen alkoholmámorban úsznak, néhányan ez utóbbi kategóriából saját levükben, ájultan fekszenek az aszfalton. Ők csak másnap tudják meg, ki lett a világbajnok. A bársonyos forradalom óta nem voltak ennyien az SNP téren, csak akkortájt kevésbé voltak agresszívak az emberek. Egyszer csak verekedés tör ki mellettem, pontosabban verés. Egyetlen embert püfölnek, aki három-négy jól irányzott ütés után a földre rogy: alkoholmámor után vérfürdő. A mentősök gyorsabbak, mint a Forma 1-ben, már szállítják is el az eszméletlen férfit. Nem találom teljesen biztonságosnak a helyzetet, az Óváros felé veszem az irányt. A Mihály-kapu alatt két fiatal vizel velem szemben, az út közepén. Nem többek tizenháromnál, nem nehéz ezt felmérni, gatyájuk a térdükön. Az egyik az imbolygást öklendezéssel tarkítja, de ez csak a pisilés után jön össze. A kocsmában is forró a hangulat, mindenki a képernyőre tapad, az oroszok feljöttek 3:2-re. – Mit akarnak a ruszkik, gyengék, mint a harmat – üvölti egy férfi, majd két percre rá már Filc edzőt szapulja, és az aranykezű, -lábú gyerekeket, mert kiegyenlítettek az oroszok. Ekkora f...okat!? – üvölti. De ismét jóra fordul a kis ország sorsa. Ki ütötte? – kérdezi egy úr mellettem. Pálffy két effel és ipszilonnal, mondom, aztán kiderül, Bondra. Én is tévedhetek. Néhány pillanatra bevágják Rudolf Schuster elnököt, a kocsmában decens fujolás. Šatant elnöknek! – üvöltik a drukkerek.

Tíz óra van, pulzál a város, mindenki mindenkit szeret: pacsi ismerősnek, ismeretlennek. Kapatos ismerősöm üvöltözi: A Felvidék megnyerte nektek az aranyat, és sorolja: Nagy, Pálffy, Országh. A Hviezdoslav téren vagyunk, de senki rá se hederít. Röhögnek rajta, neki is jár egy pacsi. Szent a béke, a világbajnok nemzet lehet nagyvonalú. Mindenhol üvölt a Nech bože dá.

Éjjel két óra van, úgy tűnik, a város romokban hever, de csak szemétdombbá változott. És még mindig ezrek az utcákon. Talán azért is, mert nehéz befejezni az éjszakai fiesztát, egyszerűen lehetetlen taxit fogni. Hat taxiszolgálattal beszélünk, de egyiknek sincs szabad kocsija. Háromnegyed óra után ér véget kálváriának. A taxis szerint soha nem volt még ilyen bevétele, pedig 22 éve rója a főváros utcáit.

Reggel fél hat, még mindig képtelenség aludni. Az ünneplők keze ráragadt a dudára.