Szélmalomharc a klíma ellen

A világ minden tájáról összesereglett mintegy 15 ezer résztvevőnek sikerült megegyeznie abban, hogy Földünk 190 országának képviselői lehetőleg 2009-ig összehoznak egy, a 2012-ig érvényes Kiotói Egyezményt felváltó nemzetközi szerződést. Várhatóan ennek középpontjában is az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését előíró formula áll, amelyben a világ országai vállalják, hogy (a fejlettebb államok nagyobb, a fejlődők kisebb mértékben) visszafogják kibocsátásukat. És várhatóan az új megegyezés is ugyanúgy működés?képtelen lesz, mint elődje volt.

Földünkön jelenleg olyan országból van a legkevesebb, amely aláírta és ratifikálta a szén-dioxid-kibocsátás korlátozását előíró Kiotói Egyezményt, és hatásos környezetvédelmi politikáinak köszönhetően be is tartotta azt. A fejlődő államok eleve nem csatlakoztak hozzá, a volt szocialisták energiaéhes nehézipara összeomlott, CO2-kibocsátásuk meredeken csökkent, és ezért könnyen teljesíteni tudták vállalásaikat. Az Egyesült Államok, Ausztrália vagy Kanada nem hagyták jóvá, a nyugat-európai államok zöme meg aláírta ugyan, csak éppen megszegik vállalásaikat (miközben képmutatóan az amerikai kormányzatot bírálják Kiotó elutasításáért). Bár az új egyezményt valószínűleg a nagy nemzetközi nyomás miatt a világ országainak többsége aláírja, semmi garancia nincs arra, hogy be is tartják a vállaltakat. Ennek fő oka, hogy az ilyen megegyezések kötelezik ugyan a tagokat az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére, csak azt nem mondják meg, hogyan érjék el ezt.

A klímaváltozás elleni globális harc féligazságokkal és csúsztatásokkal teli ingatag alapokon álló ideológiára épül, aminek kevés köze van a tudományhoz. Jellemző rá a katasztrófa-forgatókönyvek gyártása, a bűnbakkeresés és a leegyszerűsítő megoldásjavaslatokkal való népámítás. Eközben szinte teljesen nélkülözi a környezeti és gazdasági megvalósíthatóságról szóló elemzéseket, és inkább mellőzi a leghatékonyabb gazdasági ösztönzőt, az árpolitikát. A katasztrófával riogatók a klímaváltozás ellen harcolnak. Csakhogy az éghajlat a Föld létezése óta mindig változott, ezért ez ellen harcolni erősen emlékeztet az esőcsinálásra vagy a folyók irányának megfordítására. Le kellene szűkíteni tehát a kört a globális felmelegedés ember által okozott részére, mert ez az, amit elvileg befolyásolni tudunk. Azt azonban senki sem tudja, hogy a jelenlegi klímaváltozásból mennyi írható az ember számlájára. Tételezzük fel, hogy az egész. A bűnbak a szén-dioxid, amelynek koncentrációja 0,028%-ról 0,038 %-ra nőtt a légkörben. Tételezzük fel, hogy tényleg jórészt ez okozza a melegedést. Mivel több milliárd tonnájával eregetjük évente a légkörbe, ezért radikálisan kellene csökkenteni a kibocsátását. Ez azonban szinte lehetetlennek tűnik, hiszen a világgazdaság túlnyomó részét képletesen szólva a CO2-kibocsátást eredményező fosszilis tüzelőanyagok (szén, kőolaj, földgáz) hajtják. A klímaváltozás ellen harcolók azzal ámítják a közvéleményt, hogy ezek helyettesíthetők alternatív, megújuló energiaforrásokkal. Ez azonban a tudomány mai állása szerint egyszerűen nem igaz. Ráadásul a megújuló források nagy részének (biomassza, biodízel, bioetanol) elégetésekor is tekintélyes mennyiségű szén-dioxid keletkezik.

Ezért kizárólag a víz, a nap, a szél, az árapály és a geotermális energiák hasznosítása tekinthető igazán tiszta módszernek, ezek azonban együtt is csak az energiaigény töredékét adják, és nagyon drágák. Az igazság tehát az, hogy rövidtávon semmi esély a fosszilis tüzelőanyagok kiváltására, hoszszabb távon pedig óriási beruházásokat igényel a tiszta vagy környezetbarátabb megújuló erőforrásokra való átállás. Az erre való leghatékonyabb ösztönzés az energiaforrásoknak a szén-dioxid-kibocsátás szerinti beárazása, magyarul a kőolaj, a szén és a gáz árának drasztikus emelése lenne. Azonban pontosan ezek azok az alapdolgok, amelyekkel a klímaváltozás ellen küzdők túlnyomó többsége nem meri szembesíteni a világ közvéleményét.