Szabó István a tévében: „magamat mentettem”

Korábban, a Népszabadság című napilap pénteki számában a filmrendező azt mondta, az állambiztonsági munkával megmentette egy forradalmár életét, aki 1956-ban fegyveresen részt vett a Köztársaság téri pártház elfoglalásában . Ezért élete „legbátrabb, legvakmerőbb cselekedetének” nevezte az állambiztonsági munkát, amelyre „utólag büszke lehet”. A napilap szombati számában nevesítette is, melyik évfolyamtársáról volt szó: Gábor Pálról. Több neves történész cáfolta Szabó érvelését. Egyikük, Eörsi László (56-os Intézet) úgy látta: a Köztársaság téri eseményekben részt vevőket aligha lehetett holmi jelentgetéssel megkímélni. „A hatóságok kíméletlenül jártak el a pártház ostromában részt vevőkkel szemben; ha egy lincselő vagy akár ‘csak’ harcoló bekerült a hatóságok látókörébe, élete veszélyben forgott. Ezt kivédeni aligha lehetett” – mondta Eörsi László.

A televízióban Szabó István elmondta, a nap folyamán a volt évfolyamtársaival erről az ügyről beszélgettek, s idézett Elek Judit hozzá intézett leveléből, amelyben filmrendező azt írta, hogy „mi tízen, akkor, amikor ötven évvel ezelőtt a történelem próbára tett, tisztességesen álltuk ezt a próbát”. Hozzátette, nem hiszi, hogy ártott volna bárkinek is, de nem mást akart megmenteni, hanem saját magát.

„És ez a pontos megfogalmazás. Én valóban tudtam, hogy én is bajba kerülök, mégpedig nagyon bajba kerülök, ha bármi kiderül” – jegyezte meg. Amikor korábban Gábor Pál megmentéséről beszélt, akkor „valamit kifelejtett ebből”, s ezt írta meg Elek Judit – mondta Szabó István. Arra a kérdésre, miszerint az sem igaz, hogy büszke lenne a cselekedetére, azt mondta: „Én nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy én erre büszke vagyok.”

Amikor vasárnap a volt osztálytársai azt firtatták, hogy félelmet ő is érzett-e, rámutatott, nem akkor érzett félelmet, amikor alá kellett írni és nem akkor, amikor kihallgatták. „Akkor éreztem a félelmet, amikor másfél évvel később, véletlenül egy filmgyári vetítőben – valaki dokumentumfilmeket ellenőrzött – megláttam ezt az osztálytársamat a vásznon, a fehér ballonkabátjában és géppisztollyal. És akkor én úgy éreztem, hogy én most meghalok és nekem végem. Ez volt életem legnagyobb félelme” – utalt a rendező azokra a filmkockákra, amelyeken Gábor Pál látható a Köztársaság téri pártszékháznál. „Egészen biztosan nem ártottam senkinek, ezt pontosan tudom. Ártó szándékú mondatok nem jöttek tőlem” – jelentette ki. Arra kérdésre, miért nem mondta el a nyilvánosság előtt, hogy beszervezték, úgy válaszolt: „Én lényegében nem csináltam olyan filmet, amelyen ezt a történetet valamilyen módon nem mondtam volna el.” Megemlítette a Bizalom, a Redl ezredes, A napfény íze, továbbá a holnap kezdődő filmszemlén bemutatandó, Rokonok című filmjét.

Hallgatását indokolva megismételte azt is, hogy életre szóló esküt kötött két évfolyamtársával – Gábor Pállal és Gyöngyössy Imrével –, hogy nem beszélnek arról, Gábor Pál fegyverrel vett részt a Köztársaság téri pártház ostromában 1956 októberében. További okként említette, hogy igazából nem volt mit elmesélni. „Ez a fantasztikus Máriássy-osztály úgy összetartott, és annyira tudtunk mindent egymásról, hogy nem volt semmit erről mit mesélni” – tette hozzá. Arra a kérdésre, hogyha önszántából nyilvánosságra hozta volna a beszervezését, megmenekült volna-e a leleplezéstől, úgy fogalmazott: „Ez teljesen egyértelmű, hogy engem meg akarnak ölni, mert az összes hírügynökségnek szétkürtölték és az egész világon megjelenik az újságokban, hogy az egyetlen magyar Oscar-díjas rendőrségi ügynök.” Hozzátette, valahogy úgy gondolta, ha „előjönnek a papírok, akkor elmondom, nyilvánosan, mi történt, mert akinek kell, az azért úgy nagyjából tudja”.

Gervai András történésznek az Élet és Irodalom e heti számában közölt írásából derült ki, hogy a filmrendező fiatalon titkos ügynök volt Képesi Endre fedőnéven. A kutató szerint a 19 éves korában beszervezett ügynök a III/III-as csoportfőnökség jogelődjének, a II/5-ös, a belső reakció elhárítását végző osztálynak jelentett 1957-től néhány éven át a Színház- és Filmművészeti Főiskola később híressé vált hallgatóiról. A megfigyeltek között olyan ismert személyek akadnak, mint Bárdy György, Básti Lajos, Gábor Pál, Jancsó Miklós, Kézdi-Kovács Zsolt, Mécs Károly és Törőcsik Mari. Szabó István, nyilván konspirációs célból, önmagáról is jelentett.

Megfigyelők szerint Szabó Istvánnak nem feltétlenül kellett volna ebbe a csapdába kerülnie. „Miért kényszerül szánalmas és utólagos magyarázkodásra az az ember, aki beleszólt a világ filmművészetébe, az egyetemes kultúrába, az elmúlt évtizedek világképének alakításába? – teszik fel a kérdést. – Egyszerűen elő kellett volna állnia saját történetével, kiváltképp, hogy lelepleződése után Szabó elárulta, régóta belső teherként nehezedett rá az egykori körülmények (véletlen, szerencsétlen vagy éppenséggel akaratlagos) összegyúrásából képződött életepizód. Egy másik zseni, a cseh Bohumil Hrabal időben és önként megtette: beszervezése körülményeinek feltárása nemhogy gyökeres fordulatot nem hozott megítélésében, de még szeretetre méltóbb alakot formált belőle olvasói körében. Kár, hogy Hrabal példája nem indította be Szabó István fantáziáját.” (m, h-sz, hvg)

Több mint százan a rendező mellett

Budapest. A magyar szellemi élet száznál több képviselője biztosította támogatásáról a filmrendezőt. A nyilatkozat aláírói úgy fogalmaztak: „Szabó István 45 éve nagyszerű és fontos filmeket forgat nekünk. Nem csak magyaroknak. Elvitte hírünket mindenfelé a világba. Beírta nevét kultúránk egyetemes történetébe. Szeretjük, tiszteljük és becsüljük őt.” A 117 aláíró között van például Garas Dezső, Göncz Árpád, Gönczöl Katalin, Jancsó Miklós, Koncz Zsuzsa, Koltay Lajos, Kő Pál, Presser Gábor, Tímár Péter és Valki László. (MTI)