Bukovszky: párhuzam vonható a Gestapo és az ŠtB között, az emberek joggal féltek a kommunista titkosszolgálattól

Mikor és milyen céllal jött létre az ŠtB? 

Az állambiztonság azzal a céllal jött létre rögtön a második világháború befejeződése után, hogy az országban kialakuló kommunista rendszer hatalomra jutását elősegítse. Természetesen az azt követő időszakban több szerkezeti átalakuláson ment át. 

A megalakulásakor még a kommunista párt szervezete volt, vagy már állami intézmény? 

Állami intézmény. A kommunista párt ugyanis 1945 után megkaparintotta a belügyi tárcát. De ez egy általános tétel volt Közép-Kelet Európában, hogy a belügyi szerveket, az igazságügyi tárcát és a honvédelmet igyekezett megszerezni magának a kommunista párt. Ez érvényes Magyarországra, Lengyelországra, az NDK-ra és Csehszlovákiára is. Tehát 1945-48-as időszakban az volt a célja, hogy elősegítse a párt győzelmét, hatalomra kerülését, az 1948-as puccs után pedig az egypártrendszert, ezt a totalitárius rendszert fenntartsa és támogassa, mint a rendszer egyik fegyveres testülete. A párt egyik alárendelt fegyveres testülete volt egészen 1989-ig. 

Az ŠtB a belügyminisztérium alá tartozott, de magasabb szinten állt, mint a rendőrség? Fölé volt rendelve a rendőrségnek? 

Nem volt fölérendelve a rendőrségnek. A belügyi szervek élén a belügyminiszter állt, de az állambiztonság különleges státuszát az biztosította, hogy mindig a belügyminiszter első helyettese volt az állambiztonság feje. Ő tagja volt a párt központi bizottságának is. Az állambiztonság, vagyis az ŠtB tehát a párt központi bizottságának a fegyveres testülete volt. Kimondottan csakis politikai célokat szolgált, ellentétben például a rendőrséggel. 

Párhuzamot vonhatunk a Gestapo, a náci Németország államrendőrsége és az ŠtB között? 

Igen, természetesen. Mindkét szerv elsődleges feladata az volt, hogy egy totalitárius rendszer ideológiai alapon megfogalmazott létét és céljait szolgálja. 

Mi a legnagyobb különbség az ŠtB és a jelenlegi titkosszolgálat, a SIS között? 

A pártállamban egypártrendszer volt, sőt, 1960-ban az akkori alkotmánymódosítás alkalmával belekerült az alkotmányba a párt vezető szerepe is. Ebből kifolyólag egy egypártrendszerre felépített állam fegyveres testülete volt az állambiztonság. Minden ellenőrzés nélkül, illetve az ellenőrzést és az irányítást csak a kommunista párt látta el. Most azonban a titkosszolgálat irányítása a mindenkori kormányok feladata, a demokratikus jogállam keretében. Az SIS-nek vannak demokratikusan meghatározott ellenőrzési mechanizmusai, például a parlament megfelelő bizottsága. Az ŠtB ráadásul a saját állampolgárai ellen végezte a legaktívabb tevékenységet. 

Mikor volt az ŠtB a legaktívabb, mikor kellett tőle a legjobban félni? 

A legdurvább korszaka az állambiztonságnak az 1948-tól  az 1954-ig terjedő időszak volt, a sztálinista korszak. Akkor az volt a cél, hogy a kommunisták az 1948-as hatalomra kerülésük után meg is maradjanak a hatalomban. Ebben kiemelt partnerük volt az állambiztonság. Ekkor zajlottak az úgynevezett koncepciós perek, amelyekre éppen az ŠtB-nek volt a legnagyobb befolyása. A vizsgálatokat és a letartóztatásokat részben az ŠtB végezte és irányította. Ráadásul 1948 után a kommunisták átvették az irányítást az ország teljes igazságügyi rendszere felett, tehát a belügyi szervek, beleértve az ŠtB-t, és az igazságügy volt a két kulcspontja az ország irányításának - természetesen szigorú pártirányítás mellett – ami lehetővé tette a sztálini mintára működő totális egypártrendszer kiépítését. 

Az 1980-as évekig mennyire puhult fel az ŠtB? Kellett félni tőle még a 80-as évek végén is? 

Természetesen minden ok megvolt a félelemre. Az ŠtB még 1989-ben is olyan brutális intézkedéseket hozott, hogy a félelem mindenképpen indokolt volt. Vegyük csak az 1988-as prágai eseményeket, vagy még az 1989-es eseményeket is, a januári Palach-megemlékezéseket, vagy az 1989. augusztus 21-i eseményeket, amikor brutálisan léptek fel a békés tüntetők ellen. De ugyanez volt érvényes 1988 októberére, a 28-i megemlékezésre. Bizonyos enyhülés ugyan tapasztalható a normalizáció idején, az 1970-es évek végén.

Ennek az volt az oka, hogy Csehszlovákia csatlakozott a Helsinki Záróokmányhoz,  amely tulajdonképpen legitimizált bizonyos ellenzéki tevékenységet, ez tette lehetővé a Charta ‘77 létrejöttét és a chartások tevékenységét. 

Ettől tartott az állambiztonság és a pártvezetés is, mert ezzel érvényessé vált bizonyos szintű külföldi ellenőrzés. Az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején sok nyugati, külföldi politikus felemelte a szavát azok ellen a diktatórikus intézkedések ellen, amelyeket a pártállam hozott. 

Azt mondja, hogy csak a kommunista párt ellenőrizte az ŠtB-t. De milyen jogkörei voltak a szervezetnek? 

Természetesen a ŠtB-re hatáskörét is szabályozták törvények, a szocialista igazságszolgáltatás működött, csak az volt a baj, hogy senki sem ellenőrizte még ezeknek a laza szabályoknak a betartását és az ŠtB tevékenységét. Nem volt olyan szerv, aki az ŠtB törvénysértő, az akkori törvényeket sértő eljárását leállította volna. 

Az mennyire volt valós veszély, hogy az ŠtB bevitt valakit, és aztán hónapokig nem lehetett róla tudni azt sem, hogy él-e? 

Ez teljesen valós veszély volt, mert ha az állambiztonság úgy akarta, akkor ezt is megtehette. Megvolt erre minden eszköze. Voltak olyan esetek például, hogy azokat az ellenzékieket, akik ellen semmilyen bizonyítékot nem tudtak összeszedni, azokat orvosi  diagnózissal elmebeteggé nyilvánították és elmegyógyintézetbe zárták. 

Milyen volt a lakosság viszonya az ŠtB-hez? Nemcsak az ŠtB-től való félelemre gondolok, hanem az együttműködőkre is, mert voltak ilyenek is, hiszen volt egy elég széles ügynök-, pontosabban besúgói hálózata. 

Főleg az 1950-es évek tapasztalatai alapján a lakosság valóban félt az Štb-től, és ez is volt a pártállam célja. Olyan félelmet akart gerjeszteni a társadalomban, hogy az saját magát szabályozva passzív maradjon, ne veszélyeztesse a pártállamot. Az együttműködők kérdése viszont már bonyolultabb. A rendszernek voltak önkéntes, meggyőződéses fenntartói. 

Az állambiztonság olyan együttműködőket is talált, akik önként vállalták az együttműködést, például ideológiai alapon. 

Nagyon sokan voltak baloldali érzelműek, akik úgy vélték, hogy ennek a rendszernek megvan a jogosultsága a második világháborút követően. Volt egy olyan együttműködői csoport is, akiket egyszerűen megzsaroltak, így kényszerítették ki az együttműködést. Végül volt egy harmadik csoport is, a kalandorok csoportja, akik különböző előnyök, juttatások miatt vállalták az együttműködést. 

Ez utóbbi alatt mit kell érteni? 

Például karriert akartak építeni, amiben ez segíthette őket. De voltak olyanok is, akik nem vállalták az együttműködést, vagy akár szembe szálltak az állampárttal, az ő karrierjüket viszont derékba tudták törni. 

Az is előfordult, hogy egyszerű emberek, mondjuk egymás haragosa is feljelentették a másikat az ŠtB-nél? Például, hogy a szomszéd a Szabad Európa rádiót hallgatja vagy az osztrák tévét nézi? 

Ehhez nem is kellett a másik haragosának lenni, voltak, akik meggyőződésből megtették ezt. Működött ilyen reflexió a társadalomban. Voltak, akik úgy gondolták, hogy ha a szomszéd a Szabad Európát hallgatja, azzal az ő “jólétüket” veszélyezteti, mert ő úgy gondolta, hogy a rendszertől kapott valamit, ezért azt szolgálnia kell. 

Hogyan sikerült 1989 után szembenézni ezzel a rendszerrel, nemcsak magával az ŠtB-vel, hanem az egész besúgóhálózatával? Az ŠtB-t mindjárt a novemberi események után megszüntették? 

Az ŠtB néhány hónapot még élt, csak 1990 elején, pontosabban február 1-jén szűnt meg. December és február 1. közötti időszak nagyon hosszú és káros volt ebből a szempontból. 

A felsőbb szintű vezetés egy része, a magasabb beosztású vezetők vagy elhagyták a szervezetet vagy átléptek az új rendszer biztonsági szolgálataiba. Ez volt az egyik legnagyobb hibája a rendszerváltásnak, hogy ezeket az embereket nem tudta kiszűrni. 

A másik hozadéka az ŠtB megszűnésének az volt, hogy létrejött az úgynevezett lusztrációs törvény, amely új szemléletet hozott az állambiztonság megítélésében. A társadalom egy óriási információhalmazt kapott arról, hogy kik voltak azok, akik együttműködtek az állambiztonsággal. 

Az ŠtB vezetői közül elítéltek valakit 1989 után a kommunista titkosszolgálatban betöltött szerepe miatt? 

A legnevezetesebb eset Alojz Lorenc esete, aki az állambiztonság vezetője volt 1985-1989 között. Ő volt a belügyminiszter első helyettese. Csehországban két ügyben indítottak ellene büntetőeljárást. Az egyik az volt, hogy jogtalanul hurcolta meg a cseh illegális ellenállás vezetőit, a második ügy pedig az volt, hogy még 1989. december 1-jén jogtalanul adott ki olyan parancsot, hogy semmisítsék meg a még “élő” ügyek dokumentumait. 

Mindkét pert derékba törte az ország, Csehszlovákia szétválása, emiatt Lorenc büntetlenül megúszta ezeket az ügyeket. 

Ez is azt bizonyítja, hogy a rendszerváltó elit képtelen volt megbirkózni ezzel a problémával. 

Ez azt jelenti, hogy az ŠtB-ből senkit nem büntettek meg a rendszerváltás után? 

Senkit. 

Szlovákiában több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után létrejött a Nemzeti Emlékezet Hivatala (ÚPN), amely az ŠtB anyagainak rendszerezését, feldolgozását végzi. Ez megfelelő válasz volt? 

Igen, hiszen ez volt az ŠtB megszűnése lehetővé tette a társadalom széleskörű tájékoztatását, ennek pedig nélkülözhetetlen eleme a hivatal. A közép-kelet-európai országokban sorra jöttek létre az ilyen intézetek, amelyek az állampolgároknak legalább egyfajta információs kárpótlást nyújtottak. Az érintettek megkaphatták azokat az információkat, anyagokat, amiket róluk gyűjtött az állampárt. Illetve lehetővé tette ezeknek a forrásoknak a kutathatóságát, megismerését szakemberek és laikusok számára is. 

A rendszerváltás után nem sokkal a Rudé krávo lapban (a Rudé právo, a kommunista párt hivatalos lapjának az elferdített neve) megjelent egy besúgólista. Ez a lépés mennyire volt szerencsés? 

Az egy kísérlet volt az új rendszer társadalmának megtisztítására, de sajnos elég sok hiba is került bele, amelyek több politikai botránynak is megágyaztak. 

Úgy gondolom azonban, hogy az 1990-es évek második felében, majd az ÚPN 2003-as létrehozásával, ezeket a hibákat sikerült kijavítani, és a tájékoztatás pontossá vált. 

Az ÚPN ugyanis nem ügynöklistát hozott nyilvánosságra, hanem az állambiztonság nyilvántartásait, operatív hálózati nyilvántartásait a rá vonatkozó törvénynek megfelelően.  

Nem volt túl késő 2003-ban az ÚPN létrehozására? 

Természetesen késő volt, sokkal korábban meg kellett volna ezt tenni, a környező országokat nézve ez volt a legutolsó ilyen jellegű intézet. De ennek korábban megvoltak a belpolitikai akadályai Szlovákiában. Vladimír Mečiar pártja, a HZDS és a baloldali pártok sohasem voltak képesek elfogadni azt, hogy a társadalom őszintén szembe nézzen a múltjával. 

Milyen politikai hatása volt a besúgók listájának? 

Ha a politikát nézzük, csak egy-két politikus életére volt hatással. Ján Budaj például egy időre eltűnt a politikából, és még talán egy-két magasabb beosztású személyre volt hatással. Említhetjük még Jozef Banáš író, politikus esetét, de ő sem tartozott a politika élvonalába. 

Van azonban egy ma is élő ügy, Andrej Babiš korábbi cseh miniszterelnök, jelenlegi ellenzéki politikus ügye, aki perre is ment az ÚPN-nel, mert szerepel az intézet nyilvántartásában. 

Az ÚPN által felsorakoztatott dokumentumok alapján nyilvánvaló, hogy Andrej Babišt az ŠtB ügynökként (agent) tartotta nyilván, ezzel felesleges vitatkozni. Egyáltalán nem állja meg a helyét az az álláspont, amit Babiš képvisel az ügyben, aki vitatja az ÚPN nyilvántartásának pontosságát. Azt is botrányosnak tartom, ahogyan a belügyminisztérium ezt az ügyet kezelte. (Matúš Šutaj Eštok belügyminiszter peren kívül “megegyezett” Andrej Babišsal abban, hogy Babiš “nem volt” az ŠtB ügynöke. Történészek szerint ennek a “megegyezésnek” semmi relevanciája nincs - a szerk. megj.) 

Az utóbbi harmincöt évet nézve sikerült szembenéznünk azzal, ahogyan 1989 előtt működött itt az állambiztonsági szolgálat, amelyet egy széles besúgói hálózat támogatott? A társadalom fel tudta ezt dolgozni, vagy az egész csak egyre halványabb, egyre kevesebben emlékeznek rá? 

Én nem általánosítanék, abból indulnék ki elsősorban, hogy az a belpolitikai környezet, ami főleg az 1990-es évek elején Szlovákiában kialakult, mit tett lehetővé. Ha ebből a szempontból nézem, az ÚPN létrejötte és működése egy sikertörténet. Habár csak több mint egy évtizeddel, vagyis jóval a rendszerváltás után jött létre, a tevékenysége, a jogkörei megfelelően próbálják ezt a hiányt pótolni. Az viszont nyilvánvaló, hogy a társadalom ezzel a témával nem foglalkozik, az embereket teljesen más problémák izgatják, az ilyen, elsősorban erkölcsi témákat a mindennapi élet problémái felülírják.