Szabályos szabálytalanság

LOVÁSZ ATTILA

Szokványosan működő demokratikus társadalmakban eszébe nem jutna senkinek, hogy az elfogultsági indítványokat a bíróság megbénítására használja. Ha meg igen, akkor az elfogultságról döntő kollégium ezt második alkalommal észreveszi, megnevezi, nyilvánosságra hozza – és elutasítja. De Szlovákiában nem. Szlovákiában köztörvényeseket képesek formai alapon szabadlábra helyezni s ugyanolyan formai alapon bénázni aztán kiadatással, hazatoloncolással, évekig húzva pereket, képesek egy kormányfőt nem megtalálni az idézéssel, mintha legalábbis bujkálna, s képesek egy munkajogi pert tíz évig húzni, hogy már sem a munkáltató, sem a munkavállaló nem járhat jól – az egyiknek drága, a másik pedig elveszített tíz évet a munkaerőpiacon.

Itt van a mi Alkotmánybíróságunk, amelyik bizonyos esetekben fénysebességgel reagál (lásd nővérek bére), vagy hónapokig meg sem szólal (lásd Čentéš-ügy első beadványai). A húszéves intézmény történetében százával húzódnak ügyek, olyanok is, amelyek megoldásához a nyilvánosság igenis alig bírja kivárni a taláros testület döntését, s húsz év alatt soha sem történt meg, hogy éppen az elfogultsági indítvány halasztotta volna elviselhetetlen mértékben a határozatot. Hogy pontosabb legyek: az időhúzásnak eddig sem az elfogultság volt az oka. Akkor meg most minek ez a hirtelen jogszabály-módosítás?

A kérdést már csak azért is jogosnak tartom, mert a kormányzat, s vele együtt néhány héten belül a parlament egy (írd, lásd, olvasd, halld: egy) botrányos, és a kormányzattal összekacsintó államfő által okozott problémára hoz törvényt. Ahelyett, hogy az érvényes és hatályos törvények értelmében az államfő kinevezte volna a legitim módon megválasztott főügyészt, most az alkotmánybíróságot szabályozó törvényből gyártanak tépegetős ruhatári blokkot. Merthogy, ha itt és most a bírák legtöbbje ellen elfogultsági panasz hangzott el, az Alkotmánybíróság pedig nem képes egy elfogultsági indítvány nélküli szenátust összegründolni, akkor szégyellhetjük magunkat, szórhatunk hamut a fejünkre, de mindez nem ok arra, hogy jogszabályt változtassunk. Egyrészt azért nem, mert ha a jelenlegi jogszabályok mellett nem a dolgok természetes rendje, hanem a fölösleges kavarás és a politikai szándék miatt kerültünk slamasztikába, arra nem megoldás a törvénymódosítás, a következő slamasztika azonnal borítékolható. De főleg azért nem, mert a kormányjavaslat elfogadhatóvá, szokványossá teszi a minden bírósági ethoszt nélkülöző, célirányos kiskapukeresést, s a közeljövőben olyankor is dönthet a taláros testület, amikor annak bármely tagja olyan érdekellentétbe került, mint ház. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy Harabin főbíró közvetetten leparasztozta az alkotmánybíróságot és a jogászszakmának a szeme nem rebbent, akkor nemcsak az alkotmányból lesz ruhatári blokk, hanem a bíróságainkból is nyilvánosház. De akkor hogyan fog működni egy civilizáltnak hitt társadalom?