Sértettek és sérülések

Forró nyári nap. Kamaszgyerek, hátát nekitámasztva a hídkorlátnak, unottan cigarettázik, mert minden egyes szívással és kifújással múlik a nap, közelebb jön az este. Aztán barátjával egy kanálispart betonkockáin elnyújtózva nézik a fényt, nézik a semmit, keresik, mi lendítené meg az időt, mitől lenne érdekesebb a nap. Vakáció van, s ők így eleresztve, hiszen nincs iskola, nincsenek szülők, és az sincs, ami értelmet adna napjuknak, ami feldobná a nyarat. Igazi kaland és izgalom nélküli, ugyanolyan monoton minden perc. Aztán hirtelen történik valami. A véletlen útjukba hoz egy középkorú autós férfit, aki rájuk szól, helyre utasítja a két fiút. S ők, mintha csak egy kavicsot hajítanának galamb után, a férfi felé dobnak egy Molotov-koktélt, s annak ruhája azonnal lángot fog. A fiúk nem tudják felmérni tettük súlyát, csak nézik a lángokat. Mundruczó Kornél 22 perces kisjátékfilmje ez, az Afta, amely tömény képekbe sűríti a kamaszlélek magányát, sivárságát, annak az állapotnak a tragédiához vezetését, amelyben csak az időtöltés a cél, s amely nem kínál perspektívákat, nem körvonalazza a rendezett élet jövőképét.

De nem csak filmben van ez. Ezért rettegek néha a nyártól, az ilyen és hasonló estek miatt, amelyekben a magárahagyatottság, az oda nem figyelés, a céltalanság, a semmittevés gyötrelme, a figyelmetlenség, valamint a gyerek, iskola, szülő közti kissé meglazult kapcsolat véletlen balesetekhez vagy szándékosan elkövetett kihágásokhoz, vétségekhez, mi több, nem kevés esetben bűntetthez vezet. A minap történt, hogy egy fiatalkorú – tizennégy éves fiú – eltulajdonított egy személyautót, jogosítvány nélkül a volán mögé ült, elütött egy harminc-harmincöt év körüli férfit, aztán továbbhajtott. Az áldozat a helyszínen belehalt sérüléseibe. Egy tizenöt éves, speciális iskolába járó fiú 4320 koronás kárt okozott, amikor meglopta kortársát. Feltehetőleg azok a falun nyaraló, városi fiatalkorú fiúk – az egyik 11 a másik 14 éves – is egy életre szóló tapasztalatot szereztek, akik egy fészerből kivittek a kertbe valamiféle robbanószerkezetet (mert mifelénk a fészerekben csak úgy teremnek a robbanószerkezetek), és fejszecsapásokkal próbálták azt robbanásra bírni. Talán őket, gyógyulásuk után, sérüléseik nyomai elrettentik hasonló cselekedetektől, de mi van azokkal, akik csak most – még előttük az egész augusztus – próbálkoznak a felügyelet hiányát, a felnőttek távollétét kihasználva autót vezetni, lopni, betörni, robbantani stb. Tudja fene, ki a hibás abban, s mi váltja ki azt, hogy egyre nagyobb méreteket ölt a fiatalkori bűnözés. De, hogy így van, az tény. Magyarország is emiatt fontolgatja, hogy a büntetési korhatárt tizenötről tizennégy évre csökkenti. Azzal az indokkal rövidítve esetleg egy évvel a védettséget, hogy a mai gyerekek korábban nőnek fel. Nem hiszem, hogy ezt csupán biológiai tényezők befolyásolnák, s ne járulna hozzá erősen szociális tényező is: az, hogy korábban kénytelenek alkalmazkodni a felnőttek világához, ugyanis korábban elengedjük a kezüket, mint elengedték a miénket. Mert a munkatempót illetően nyugat-európai vagy, ha jobban tetszik, uniós mintára hajt bennünket a többségi külföldi tőkével működő munkáltató, mi meg hajtunk is, hiszen a gyereknek ruha kell, cipő, CD és videó... aztán, hogy ne legyen egyedül nyárhosszat, legfeljebb kap egy kiskutyát, vagy társulhat hasonszőrű kortársaihoz az utcákon, tereken, réteken. Ahol észrevétlenül autót tulajdoníthatnak el, bombát találhatnak a fészerben, és kalapálhatják fejszével, rátámadhatnak másokra és így tovább. Aztán csak találgatjuk, hogy tettük oka... mi is?