Schröder, a palóc

Marad az eddigi piros–zöld kormányzás, ami nem lesz könnyű feladat, tekintve, hogy a német történelem egyik legdrámaibb választása volt a vasárnapi. Nagyon kemény és nagyon erős ellenzék lesznek az uniópártok, ezért reméli azt Stoiber, hogy az új Schröder-kormány egy éven belül megbukik. A két nagy nem bírt egymással, így a két kicsi (zöldek–FDP) párharca döntött; a zöldek mentették meg az SPD-t, így – az előző négy év tapasztalatai alapján – arra is számítani lehet, hogy a farok gyakran próbálja majd csóválni a kutyát. Örülhetnek a németek, hogy vége a választási hercehurcának, Európa pedig kifejezetten örül. Hiszen az Európai Unióban nyár óta lényegében áll a munka, a németek nélkül nem lehet dönteni az olyan jelentős kérdésekben, mint a bővítés, az ezzel összefüggő és létfontosságú agrárreform, a legszegényebb régiók megsegítése és így tovább. Az már más kérdés, hogy ki kinek szurkolt. London természetesen Schrödernek, már csak azért is, mert egy hete a svédek, most pedig a németek parancsoltak megálljt az európai jobbratolódás eddigi markáns folyamatának. Boldogok lehetnek a cseh és a szlovák politikusok is, hiszen Stoiber egyértelműen a Beneš-dekrétumok eltörlését követelte, Schröder viszont sokkal visszafogottabb ez ügyben. Valószínűleg Brüsszelben sem felhőtlen az öröm. Az jó, hogy a szociáldemokrata kancellárt már ismerik, vagyis kiszámítható, míg Stoiber nagy kérdőjel lett volna. Viszont Schröder négy évvel ezelőtti színrelépésekor kezdte feszegetni a befizetések kérdését, mondván: a németekre aránytalanul sok terhet rónak. Lazább lett a korábbi francia–német összhang is több alapvető kérdésben. És végül nem nehéz kitalálni, főleg az utóbbi napokban a német kormányt ért kemény amerikai bírálatok miatt, hogy a Fehér Házban, enyhén szólva, nem Schröderért szurkoltak. Ha Schröder értené a palóc furfangot, igazat adna a közmondásnak: Nem minden rossz jő ártalomra. Két hónappal ezelőtt jelentős volt a piros–zöld koalíció hátránya a CDU/CSU-val szemben. Az árvíz mosta ki a konzervatívok markából a sikert. A lakosság elismeréssel adózott a gyors kormánydöntéseknek, és még nagyobbal a kormánytagok – a kancellárral az élen – nem kevés kampányérzékről tanúskodó tévészerepléseinek. Amerika Irak-ellenes készülődése is Schröder malmára hajtotta a vizet. A kancellárnak csupán a háború utáni német nemzedékek közismert fóbiáját kellett meglovagolnia, azon az áron is, hogy szembefordul Washingtonnal, s ezt csak tetézte az igazságügy-miniszter asszony Bush–Hitler párhuzama. Ezért is ajánlotta az egyik német lap Schrödernek a múlt hét végén: ha sikerül nyernie, akkor még egy ideig messzire kerülje el Washingtont. Persze, ez nem így lesz, a kancellár van olyan jó politikus, hogy a kedélyek lecsillapulása után azonnal lépéseket tesz a német–amerikai viszony javítása érdekében. Egyébként világpolitikai szempontból teljesen mindegy, hogy ki nyerte a választást. Németország stabil, Európa legerősebb hatalma. Az utóbbi évtizedekben az ebből fakadó elvárásoknak és kötelezettségeknek megfelelően alakítja külpolitikájának fő irányát, függetlenül attól, ki a kancellár.