Rendezői önkény

Nagyon ritkán ülök mostanában a tévékészülék előtt, de hónapok óta nem mulasztottam el megnézni a Társulat műsorát. Nagy musicalrajongó lévén – bár az István, a király nem tartozik a kedvenceim közé – remek műsorszá?mokkal, s tehetséges fiatalokkal, köztük felvidékiekkel és erdélyiekkel találkozhattam a képernyőn keresztül. A játékszabályok értelmében nyolc adáson keresztül osztották ki a darab főszerepeit. Az első körben a közönség döntött arról, melyik két versenyző kerüljön a szakmai zsűri elé, s a két versenyzőből a zsűri döntötte el, kié legyen az illető szerep. Ez a rendszer működött is egészen addig az adásig, amikor Réka szerepéről kellett határozni. A nézők döntése alapján két versenyző énekelhette el Réka dalát, s a részletes értékelés után a zsűri szavazott. Soha ennyire simának nem tűnt még szavazás, hiszen négy zsűritag egyhangúlag hozta ki az egyik versenyzőt, aki boldog volt, csillogott a szeme. Ám ekkor jött a feketeleves. A zsűri elnöke, aki egyben a jubileumi előadás rendezője, élt vétójogával, a másik versenyzőt jelölte. S ez ellen nem volt apelláta. A televízió előtt ülők pedig csak bámultak, és valószínűleg sokan döntöttek úgy velem együtt, hogy ebből a programból sem kérnek többet. Hisz elveszítették az illúzióikat, a relatív igazságosságba vetett hitüket. A rendező pedig elfelejtette, hogy nem az igazgatói vagy rendezői irodában, netán a hálószobájában ül, ahol csak rajta múlik a döntés, s a szerep sorsa. Másnap elkezdődött a magyarázkodás, s jellemző, hogy az egyik reggeli beszélgetőműsor házigazdája a győztest próbálta vigasztalni. A műsort szervező társaság pedig fájdalomdíjat ajánlott fel a vesztesnek. De mindez már eső után köpönyeg. A rendező úr ugyanis hülyére vette mind a neves zsűritársait, mind a nézőket. Még nem tudni, melyik versenyzőnek okozott nagyobb kárt, de valószínű?síthető, hogy annak, aki végül megkapta a szerepet. Az viszont biztos, hogy nálam ez volt a Társulat utolsó adása.