Állami terrorizmus

Legkésőbb 2022. február 24-e óta azonban más időszámítás lépett életbe. És ennek kártyavárként kellett volna összeomlasztani az orosz propagandát, hiszen jóval nagyobb mértékben áldozták be a hosszú ideig építgetett imázsukat, mint akár az USA 2003-ban az iraki invázióval.

A putyini propaganda életrevalóságát azonban az bizonyítja, hogy még mindig sokan készpénznek veszik az általa vetített képeket. Különösen az autoriter-populista erők szavazóinál töretlen az orosz rezsim népszerűsége. Szinte érthetetlen, hogy még a kelet-európai, önmagukat antikommunistának valló csoportok, egyének is így vannak ezzel, miközben maga Putyin a szovjet titkosszolgálat alezredese volt. 16 éven át szolgálta a szervezetet, s a jelenlegi orosz rangidős elit mintegy kétharmada szintén megjárta a KGB sorait.

Habár méretében óriási katonai erőt tartanak fenn az oroszok, leginkább a puszta méretükben rejlik az erejük. A fejlett nyugati haditechnika teljes körű bevetésével szemben nem sok esélyük volna. Ez nem volt világos a háború kitöréséig, ma már azonban az. Mi adhatja hát mégis az elrettentés „fölét” orosz részről?

Elsősorban a kimondottan terrorista eszközök. Bárhol ütjük fel a „terrorizmus” szócikkeit, a félelemkeltés és az ellenállás megtörésére való törekvés mindenhol ott lesz a meghatározások között. A háború helyi szintjén, Ukrajna ellen ez a napi szintű terrorbombázásokban nyilvánul meg, amelyet a támadás indításának első napjai óta alkalmaznak. „Meg kell büntetni” Ukrajna illojális lakosságát, hiszen nem fogadták kellő mértékben tárt karokkal az orosz hadsereget. Így válnak nap mint nap célponttá családi házas övezetek, lakótömbök vagy épp kórházak, az energetikai infrastruktúra és így tovább. Nincs katonai cél, ezek a csapások és a civil áldozatok egyvalamit szolgálnak: a lakosság megtörését, összeroppantását.

Ennyi idő után nem nehéz látni azt sem, hogy a rommá lőtt Mariupol, Vuhledar, Avdiivka, Bahmut és a többi város ilyen formában nem zavarja az oroszokat. Területüket kiterjesztették, a nyersanyaglelőhelyeket megszerezték, a velük „nem szimpatizáló” emberek javarészt elmenekültek vagy meghaltak. A „terraformálás” első szakasza zajlik, amely után bőven lesz idő újjáépíteni a saját feltételeik szerint. Érezzük mindebben a jéghideg hatalmi cinizmust?

És itt érkeztünk el Putyinék fő, már a nagyvilághoz szóló „érvéhez”: az atomhoz. Noha a nyugati szövetségi rendszer több állama is atomhatalom, az ezekkel a fegyverekkel való fenyegetést ők mellőzik. Legutoljára talán a 70 évvel ezelőtti koreai háború során merült fel a részükről ilyesmi. Manapság az oroszok azonban szinte mindennap éreztetik, hogy nekik bizony atomfegyvereik vannak. A fenyegetés pedig működik: hallgasson csak végig vagy vegyen részt az ember egy sima beszélgetésben az utcán, már ott is lehet találkozni a félelemmel, hogy „mi lesz, ha a Putyin ledobja az atomot”. Ez nem más, mint sikeresen alkalmazott terrorista fenyegetés. Egyben világosan jelzi az ezt végző fél gyengeségét, hiszen semmi szükség nem volna rá, ha elegendő volna a klasszikus katonai erő.

Gondoljunk csak bele: a tankönyvek szerint terroristákkal nincs egyezkedés. Egész egyszerűen azért, mert ha ezt megtesszük, azzal helyet és értelmet adunk minden addigi tettüknek. Neadj’isten felbátorítjuk őket arra, hogy további próbálkozásokat tegyenek. Robert Fico moszkvai látogatása is ezt segíti elő, s egyáltalán mindenkié, aki manapság „barátian” keresi fel Putyint. 2025-ben sokan az orosz–ukrán háború lezárására számítanak úgy, hogy az az oroszoknak minimum egyes ukrajnai területek végleges megszállását fogja jelenteni. Ilyen eredményes tud lenni az egyszerre furfangosan és brutálisan működtetett állami terrorizmus.

Ejtsünk szót viszont a másik oldal viselt dolgairól is. Az orosz propaganda érveit most mellőzzük, s csak annyit kell leszögezni, hogy az ukrán állam nem él terrorista eszközökkel. Ha élne, annak világos jelei lennének. Emellett a katonák jó része valóban szabadságharcot folytat a megszálló orosz sereg ellen. Kétségtelen persze, hogy az ukrán hadsereg is követ el atrocitásokat (2014–15-ben valószínűleg többet is) akár az ellenfél, akár a civilek ellen, azonban ezek nem adnak ki szisztematikus mintázatot, illetve főleg a harctérre korlátozódnak. Nem lehet kizárni egy-egy katona vagy egység személyes bosszúját sem, de például a Belgorodot ért csapások „kollaterális kárnak” számítanak. Mind közül a kurszki betörés tűnik a legsúlyosabb kérdésnek, hiszen a harcok miatt ott falvak semmisültek meg és kisvárosok károsodtak súlyosan. Ám az ukrán egységek minden jel szerint meg tudnak és akarnak maradni a szűk értelemben vett harcászati és hadászati keretek között.

Ukrán részről azzal is számolnunk kell, hogy bármilyen komoly, civilek elleni terrorcsapás a nyugati támogatás megszűnését hozhatná magával. Legyen ugyanis bármilyen képmutató vagy ellentmondásos is a nyugati szövetségi rendszer, a közvetlen háborús bűncselekményeket nem tudnák lenyelni vagy kimagyarázni – míg orosz oldalon ezek büszkeségre okot adó eszköznek számítanak. Emlékezzünk csak a bucsai mészárlást végző orosz egység hivatalos kitüntetésére. Innen érthetünk meg tehát egy fontos különbséget: míg keleti irányban a civilek elleni szisztematikus, módszeres terrorcsapások az orosz cél eléréséhez visznek közelebb, addig nyugat felé ugyanez homlokegyenest más hatással járna. Akkor hát kit is kéne választanunk? A válasz alighanem egyszerű.