Reciproci?

Ezért két dolgot tüstént leszögeznék: 1) nemzeti kisebbségekkel megáldott szomszéd országok esetében őszintén ellenzem a reciprocitás elvét, mert az sosem szül jó vért; 2) viszont szívből támogatom, sőt elvárom a viszonossággal elegy figyelmesség princípiumát, mert az pillére lehet a két ország közötti tapintatos szívességnek... Mindezzel azért hozakodom elő, mert az ember azt hinné, hogy ha például egy pártnak körbe sem kell pillantania az aktuális témáért, hiszen az egyenesen az ölébe pottyant, akkor örömében először a földhöz veri magát, majd röpke tanulságkeresés után gondosan ügyel arra, hogy a sült galambként érkezett tárgyban üzenet értékű nyilatkozatot tegyen. És ha kell, előrelátóan cselekedjen is. „Pusztán” azért, hogy például a szlovák–magyar idült vitában rugalmasan elejét vegye egy újabb hajcihőnek. Mert van hirig megint, csak észre kéne venni! Aki ugyanis magyarként él itt Szlovákiában (hát még ha politikus az illető), nyilván felkapta a fejét arra a napokig gyűrűző hírre, hogy odaát Pilisszentkereszt, azaz Mlynky önkormányzata jogszerű, ám méltánytalan határozattal kiebrudalta a község tulajdonát képező és Szlovák Házként funkcionáló csinoska épületből a szlovákokat! Ne tűnjék nagyképűségnek, de ha én gyakorló „felvidéki” magyar politikus lennék (mondjuk az MKP bármely szintű-rangú elnökségi tagja, parlamenti képviselője, netán a T. Ház bizottsági elnöke), akkor bizony egy ilyen info hallatán nemcsak a fejemet kapnám föl, hanem – húsvét ide, húsvét oda – a telefont is, hogy a rosszindulatú határozathozatal előtt kifejezzem rosszallásomat, s egyben megpróbáljam jobb belátásra bírni a kitessékelésben ügyködő polgármestert. Vagy az „anyaország” megyei, kormányzati, parlamenti szintjén konzultálva igyekeznék egy megálljt kieszközölni. Érveim egyike bizonyosan az lenne, hogy a szlovákiai magyarságnak nem érdeke a kedélyek további felkorbácsolása; hogy ez a döntés az alá a Ján Slota és társai alá ad lovat, aki Víťazoslav Moric és Nicolae Ceausescu nyomdokain, illetve saját faragatlanságának ösvényén haladva azt (is) állítja, hogy Szlovákiában nem élnek magyarok, csak magyarul beszélő szlovákok; aki 2008 februárjában Szlovákia második legnépszerűbb politikusa volt, s aki az ordító hazugságok, az ügyes manipulációk, nagyotmondások mosdatlan szájú bajnoka. És aki ajándékba kapott aduászként harsoghatja, hogy az 54 százalékban szlovákok lakta Pilisszentkereszten nemcsak a Szlovák Ház szűnik meg jelen formájában intézményként, hanem a mlynkyi szlovák önkormányzat elnök asszonya szerint a falu felfüggesztette az ottani kétnyelvű újság kiadását, a helyi nemzetiségi általános iskolában megkérdőjeleztetett a szlovák nyelvű oktatás létjogosultsága, s megvonatott eme iskola tanárainak ún. nemzetiségi bérpótléka.

Mi ez, ha nem érdeksérelem? És kérdem azt is, mikor illik – kisebbségi helyzetből a kisebbségi helyzetre utalva – interveniálni, ha nem ilyenkor? Tudom, jól-rosszul eljátszható a naiv farokbehúzósdi, hogy itten mi sem élünk gondtalanabbul. Ám a jóérzés, meg a nyolcesztendei kormányzati gyakorlat megnehezíti ezt a megközelítést. Megnehezíti, mert a méltányosság és a kisebbségi közösségek közötti szolidaritás nem gusztus, hanem gesztus dolga! A politika pedig az előrelátás művészete. Persze, van ennek az egész újabb kalamajkának egy szarkasztikusan cinikus olvasata is, amit – kínjában s vigyori blöffként a köbön – csakis az újságíró engedhet meg magának: nekünk pártunk, a pilisszentkereszti szlovákoknak (legalább) önkormányzatuk van.

Ugyanez színházi zsargonban: némajáték fortisszimóban.