Reagálunk, tehát vagyunk

Hála és köszönet a rádió feltalálójának, értékes ajándékot adott az emberiségnek. Ámbár, mint minden alkotást, sokféleképpen fel lehet használni. Az információáramlás és a szórakoztatás a fő feladata – és mindkettővel vissza lehet élni. Ezt már alapiskolás koromban tapasztaltam. Akkor zajlottak a nagy egyeztetések: megváltoztatni a trianoni döntést vagy nem. Érvek és vádak röpködtek az éterben. Megszületett a döntés: szülővárosomat is visszacsatolták Magyarországhoz. (Ezt egyesek 2007-ben megszállásnak nevezik.)

Hallgattuk a rádiót, az új helyzet új híreit és lassan belecsúsztunk a második világháborúba. Az illetékesek néha a szórakoztatásunkról is gondoskodtak. A harcok tőlünk távol dúltak. Ha katonáink valahol néhány kilométert előbbre nyomultak, a magyar rádió pattogó induló hangjával közölte a hírt. Aztán elkezdődött a hátrálás. A tengelyhatalmak nem tudták legyőzni a szövetségesek propagandáját. Egy alkalommal valamelyik pesti színházból Zilahy Lajos Fatornyok című drámáját közvetítette a magyar adó. Megszakadt az adás, és egy félelmetes férfihang az angol rádió magyar nyelvű szövegét közölte velünk: tegyük le a fegyvert. Ezek a beavatkozások egyre gyakoribbak lettek.

A magyar hatóságok úgy oldották meg a dolgot, hogy begyűjtötték a rádiókat. Csend lett, nem volt kívánsághangverseny, sem propagandaadás. Aztán elért bennünket a front, másféle hangokat ismertük meg. Elvonult a front, és mi visszakerültünk trianoni hazánkba.

Egy alkalommal egy férfi jött el hozzánk. Tört magyarsággal azt mondta apámnak, hogy meg akarja venni a rádiónkat. A gyűjtőhelyen kinézte magának. Mi, magyarok nem tarthatunk rádiót. Adott egy bizonyos összeget, apám nem ellenkezett. Egy idő múlva mégis vehettünk rádiót, igaz, használtat. De kockázatos volt hallgatni. Kitelepítésre jelöltek bennünket. A rettegés időszakában esténként a sötét szobában csak a rádió varázsszeme piroslott. Már ismertük London hullámhosszát. Adás előtt Händel Tűzijáték szvitjének néhány akkordja csendült fel. Aggodalmas arcok bújtak össze, hogyan döntenek sorsunkról a „nagyok”.

Itthon maradtunk. A rádió ezután is fontos tárgy lett. Dőlt belőle a hurrá optimizmus, hol agresszív, hol nevetséges intézkedések. Mi pedig hol edzettek, hol fásultak voltunk.

Most már a televízió a menő informátor és szórakoztató. Kinek kell az ómódi rádió? Nekünk, időseknek már akkor sem tudott meglepetést okozni, amikor egyik győztes hatalom hírműsorát tönkretette a másik zavaró zörejekkel, sőt dübörgéssel. Mint annyi másról az évtizedek folyamán, leszokunk a háttérrádiózásról. Elvégre mit akarunk havi 20 koronáért?

Győri Sarolta