Racakról még egyszer

Szlobodan Milosevics tavaly június 28-án történt kiadatását hosszú szünet követte, de miután a szövetségi parlament nemrég törvényt fogadott el a kérdésben, megtört a jég: többen önként elmentek Hágába, mások körül szorul a hurok. Igaz, Vlajko Stojiljkovics volt szerb belügyminiszter, aki sokat tudhatott Koszovóról, három hete öngyilkos lett a szövetségi parlament épülete előtt: ő már sohasem mondhatja el, amit tudott.

Dragoljub Ojdanics volt jugoszláv vezérkari főnököt és Nikola Sainovicsot, a szövetségi kormány egykori koszovói megbízottját, jugoszláv miniszterelnök-helyettest ugyanazzal gyanúsítják parancsnoki felelősségük alapján: a koszovói válság idején eltervezték és végrehajtották az erőszakkampányt az albán polgári lakosság ellen 1999. január és májusa között.

Ojdanics állítólag több ezer oldalnyi iratot vitt magával Hágába, s a Szerbiai Szocialista Párt is bejelentette, hogy a szükséges dokumentációval készséggel segíteni fogja Sainovicsot a védekezésben.

A hágai ügyészek tehát nekigyürkőzhetnek a nagy feladatnak, a „nagyhalak” elmondásából és a tanúk állításaiból összeállíthatják végre a koszovói események oly hiányos képét. De lehet-e arra számítani egyáltalán, hogy valaha is kiderül a teljes igazság, ha mindmáig azt sem tudjuk pontosan, hogy mi történt 1999. januárjában Racakban – ezt a települést a koszovói „Srebrenicaként” szokták emlegetni.

„Ez mészárlás. Itt állok a holttestek előtt” – az ominózus, azóta is sokat idézett mondat William Walker, a EBESZ koszovói ellenőrző missziójának akkori vezetőjének szájából hangzott el, amikor 1999. január 16-án műholdas telefonján ecsetelte Wesley Clarknak, a NATO akkori európai főparancsnokának, hogy mit lát Racaknál. Walker előtt szitává lőtt és összekaszabolt polgári ruhás holttestek hevertek. A misszióvezető csoportjával a Racaknál húzódó árok mentén 10-15 méterenként talált egy-egy holttestet, majd valamivel odébb úgy kéttucatnyi egymásra hajigált emberi tetemre bukkantak.

Walker aznap délután Pristinában sajtótájékoztatót hívott össze, amelyen azt hangoztatta, hogy Racakban „mészárlás, leírhatatlan bűncselekmény és az emberiség elleni bűntett” történt, amelyet szerb rendőrök követtek el. Attól a januári naptól kezdve felgyorsultak az események, a Nyugat Jugoszlávia elleni légi hadjáratot helyezett kilátásba, és két hónap múltán be is váltotta fenyegetését.

A koszovói falunál történtek a „racaki mészárlás” néven vonultak be a köztudatba, és mindmáig úgy tartják, hogy ez volt a legkonkrétabb indítóoka a NATO 1999. március 24-én kezdődött, 78 napos jugoszláviai bombázásának. A racaki mészárlás mindmáig nem tisztázott minden részletében, s két változat van arra nézve, hogy valójában mi is történt a koszovói falucskában.

Az akkori milosevicsi hatalom magyarázata szerint január 15-én harcok robbantak ki a szerb rendőrség és az UCK között a Pristinától délre fekvő Racakban és a vele szomszédos Petrovic, Rance, Belince és Malopoljce falvaknál. A biztonsági erők azért indítottak támadást az UCK ellen, mert az albán fegyveresek az előző napokban halálos áldozatokat követelő orvtámadásokat hajtottak végre a környéken rendőrök ellen. A másik ok az, hogy Racak az UCK-fegyveresek fellegvára volt. E változat szerint a holttestek a harcokban elesett UCK-fegyveresek tetemei, amelyeket az albán gerillák az éjszaka folyamán átöltöztettek polgári ruhába. Ami pedig a minden kétséget kizáróan polgári áldozatokat – közöttük volt egy asszony és egy gyerek – illeti, Milosevicsék azt állították, hogy a gerillák élő pajzsként használták őket.

A másik változat, az UCK és Walker fogalmazásában úgy szólt, hogy a jugoszláv tüzérség lövette a falut, majd a rendőrök bevonultak a településre és lemészárolták, lelőtték vagy husángokkal agyonverték az ottrekedt polgári lakosokat

Újságírók hada, és két igazságügyi orvosszakértői csoport is megpróbált fényt deríteni arra, hogy valójában mi is történt Racakban. Sokan mindmáig úgy vélik – nyugaton is vannak szép számban ilyen vélemények –, hogy sohasem derül ki az igazság. Nemcsak ezért, mert valószínűleg mindenki mást szeretett volna látni a történtek mögött, hanem mert a vérengzés kivizsgálásakor számos olyan hiba történt, ami miatt soha senki sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy tudja, kik voltak az áldozatok, és miként lelték halálukat.

Az egyik, és talán legkomolyabb bizonytalansági tényező, hogy a Walker-küldöttség által megtekintet holttestek több mint 15 órán át őrizetlenül a helyszínen maradtak, a Racak melletti árokban, miközben a környék ismét az UCK ellenőrzése alatt volt. Miután Walker missziójával megszemlélte a terepet, a helyszínt nem zárták le és nem is biztosították.

A másik alapvető hiba: minden írott és íratlan szabály szerint a szakértőknek a helyszínen kellett volna megvizsgálniuk a holttesteket. Ez nem történt meg, a holttesteket pedig elszállították, nem vettek a helyszínen szövetmintákat, nem készültek el a szükséges fényképek, illetve videofelvételek sem, így sohasem lehet biztonsággal állítani sem azt, hogy az áldozatokat a helyszínen gyilkolták meg, sem azt, hogy a kivégzés után hurcolták oda.

A tetemeket szerb és fehérorosz igazságügyi orvosszakértők kezdték vizsgálni, majd napokkal később csatlakoztak hozzájuk finn szakemberek. A két csoport más-más következtetéseket vont le. Az orvosszakértők között akörül volt a legnagyobb vita, hogy az áldozatok haláluk előtt használtak-e lőfegyvert. A szerbiai szakértők erre egyértelműen igennel válaszoltak, míg a finnek azt hangoztatták, hogy a szerbek parafinos tesztje a lőpornyomok vizsgálatára korszerűtlen és nem megbízható. Helena Rantta, a finn csoport vezetője március 17-én pristinai sajtótájékoztatóján annyit mondott, hogy az áldozatok emberiség elleni bűntett következtében vesztették életüket, s „az a leginkább valószínű ”, hogy fegyvertelen polgári személyek voltak az áldozatok. Azt állította: „nincsenek arra utaló jelek, hogy az áldozatok nem fegyvertelen polgári személyek voltak”, zsebükben nem találtak lőszert, csak pénzt. Rantta szerint „egyáltalán nem valószínű, hogy kicserélték az áldozatok ruháját”. A finn szakértői csoport vezetőjének nem igazán egyértelmű kijelentései mit sem segítettek a rejtély tisztázásában. Az egyik szerbiai halottkém például rámutatott arra, hogy majd minden áldozaton több réteg ruha volt, s néhány olyan fekete színű nadrágot viselt, amelyet az UCK különlegesen kiképezett rendőrei hordtak. Figyelemre méltónak találta, hogy a 45 áldozat majd mindegyike felnőtt férfi, és átlag koruk 39 év.

Még jobban bonyolította a helyzetet a finn csoport három tagjának cikke, amely már két évvel később, 2001. február 11-én látott napvilágot a Forensic Science International című tekintélyes szaklapban. Ebben a halottkémek mintegy elhatárolódva minden találgatástól és elhamarkodott kijelentéstől, azt írták az EU-nak készített jelentésre hagyatkozva, hogy „a halál okát nem állapították meg, mivel nem volt lehetőség vizsgálódni a gyilkosság helyszínén, de azt sem lehet biztonsággal állítani, hogy az áldozatok Racakból valók”. Lehet folytatni a sort hasonló, a bizonytalanságot még inkább fokozó kijelentésekkel, amelyek mindmáig elhangzanak komoly politikusok és szakértők szájából is. Milosevics perén, illetve majdan Ojdanics és Sainovics bírósági eljárásán még sok szó esik Racakról.

Szlobodan Milosevics hágai vádirata egyebek mellett 45 racaki polgári személy meggyilkolását rója a volt államfő terhére. A vád szerint a mészárlást Nikola Sainovics rendelte el. Április közepén a törvényszék előtt tanúskodott Milosevics ellen Karol Drewienkiewicz nyugalmazott brit tábornok, aki Walker helyettese volt a koszovói EBESZ-misszióban. Azt állította, hogy amit Racakban látott, „az gyilkosság volt, s az áldozatokat a helyszínen végezték ki”. A kétkedők viszont azt a kérdést teszik fel, hogy mindezt miért nem Rantta állítja a bíróság előtt?

Vlagyimir Ivanovszkij, Oroszország jugoszláviai nagykövete hétfőn Pristinában járt, és a koszovói szerb parlamenti koalíció képviselői előtt kijelentette: „Az orosz diplomáciának a racaki esetről teljes dokumentációja van, amely azt bizonyítja, hogy 1999-ben a falunál nem mészároltak le albánokat. A racaki esetet előre megtervezték”.

Mindkét oldalról vitatják a másik fél változatát. Sokan emlékeztetnek arra, hogy Srebrenica esetében évekbe telt, amíg tisztázódtak a homályos részletek, és beigazolódott a szomorú igazság, a boszniai muzulmán férfiak tömeges lemészárlásának ténye.

A szerző az MTI munkatársa