Por favor una cerveza

Fura szerzet a kelet-európai turista, no nem mintha a nyugati sokkal jobb lenne, de az már úgy ahogy megtanulta kezelni a váratlan helyzeteket, vagy legalábbis van rá pénze, hogy kezelni tudja. Vagy nyelvtudása.

A helyszín egy spanyolországi nemzetközi repülőtér, ahol bekövetkezik a legrosszabb, ami egy ártatlan, fáradt és a repülés miatt izguló turistával történhet: másfél órát késik a repülőgép. Akinek maradt még elég pénze, ilyenkor megrohamozza a gyutifrísopot, hogy olcsóbban jusson whiskyhez meg parfümhöz, mint idehaza, s ezzel megkétszerezze-háromszorozza kézi poggyászát. A másik fajta számára is egyértelmű a helyzet: egy fityingje se maradt, meghal szomjan, így beoson a WC-be, és rászopja magát a csapra még akkor is, ha előtte határozottan figyelmeztetnek, hogy a víz ihatatlan, pontosabban iható, de betegséget is okozhat.

A harmadik fajta a legérdekesebb: maradt némi pénze, de nem tudja pontosan felmérni, mire elég, vagyis mennyivel drágább a reptéri váró, mint a falubéli kiskocsma. Ő tehát elindul felfedező körútra. Odasomfordál a pulthoz, bámészkodik, majd határozott hangon megkérdezi, mennyibe kerül a sör. Természetesen a saját nyelvén. Az elárusító hölgy kérdő tekintetével jelzi, egy kukkot sem ért az egészből. Turistánk pedig, mintha süketnémával lenne dolga, lassan tagolva ismét megkérdi: meny-nyi a sö-ör? A szegény nő közli, nem nem hallja, hanem nem érti. Megsajnálom őket, lefordítom, ki kitől mit szeretne. A hölgy megkönnyebbül, és fölírja a sör árát. Turistánk elszédül az összegtől, de még belekapaszkodik az utolsó reménysugárba: hátha a dobozos olcsóbb. Ezt is megkérdezi. A nő ismét értetlenül néz, amire a kelet-európai a jól bevált módszert alkalmazza: men-nyi a do-bo-zos sö-ör? A nő teljesen tanácstalan, rám néz, megint fordítok. A nő újra ír, a turista ismét szédül. Úgy otthagyja a sort, mint Robbie Williams a Take Thatet. És végig azon morog, hogy őt itt senki nem érti.

Őrültek ezek a spanyolok, nem tudnak szlovákul.