„Politikai divatok”

Sokakkal együtt értetlenül állok a Duray Miklóst ért (sajtó)támadás előtt. Divat lett most őt pellengérre állítani. Ez a tény már önmagában elég ok volna arra, hogy óvatosak legyünk elhinni mindazt, amit ráolvasnak. De szótlanul hagyni azért nem szabad, mert a tények mást tanúsítanak. Kilencven aláírással, egy sorstárs nagyváradi közgazdásszal, egy egyetemen oktató politológus valamint Bugár Béla elnök úr véleményével szemben nem kívánok ugyanennyi, vagy több „ellenaláírást”, ellenvéleményt felmutatni, sem más politológust, politikust, határon túli magyart megszólaltatni, mert szükségtelen. A valóság ugyanis sosem a nagyobb szám függvénye, még a demokráciában sem, hiszen ilyen alapon igazat kellene adnunk Jézus Krisztus keresztre feszítőinek is. Akkor sem, ha egy kisebbségi magyar napilapban egy egész oldalt szánnak egy kisebbségi magyar politikus „ellen” – összehangoltan, szemmel láthatóan nem véletlenül. Legyen elég annyi, hogy Duray Miklósra nagyságrendekkel többen szavaztak és választották ily módon „képük viselőjévé” – éppen azért, mert olyannak ismerik, amilyen –, mint ahányan a levelet aláírták. Kívánok azonban tényeket felsorakoztatni nem Duray Miklós, hanem az általa kimondottak védelmében, s annak érdekében, hogy e tények alapján is alkothassa meg ki-ki a saját véleményét. Mindenekelőtt az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát idézem, melyet az ENSZ 1948. december 10-én fogadott el: „Mindenkinek joga van a szabad véleményhez és annak kinyilatkoztatásához; mely jog magába foglalja az akadály nélküli véleményformáló szabadságot, azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást; valamint határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen olyan információt, híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon anélkül, hogy ebbe hatósági szerveknek joga lenne beavatkozni” No comment. Másodsorban arra szeretnék rámutatni, hogy Duray Miklóst Orbán Viktor miniszterelnök úr és Németh Zsolt külügyi államtitkár úr hívta meg a Kossuth téri nagy-gyűlésre, és kérte fel a beszédre. Ugyanúgy, mint korábban Edmund Stoibert, Németország kancellárjelöltjét; Silvio Berlusconi olasz miniszterelnököt; José Maria Aznart, Spanyolország miniszterelnökét; valamint Helmut Kohlt, aki 16 éven át állt, előbb a Német Szövetségi Köztársaság majd, az „egyesített” Németország élén. Illusztris névsor. Olyanoké, akik hazájukban ugyanazokat az értékeket képviselik, melyeket Magyarországon a Fidesz, nálunk pedig az MKP (és a Mikuláš Dzurinda vezette erő is?!) magáénak vall. Ezt mi sem igazolja jobban, minthogy az MKP és a Fidesz azonos világnézete révén ugyanannak az Európai Néppártnak a társult tagja. Harmadsorban, miért vétek a mi szemünkben, ha – akár tábláról olvasva, akár nem – szűkebb pátriánkat Felvidéknek mondja bárki, bárhol is? Ha az ukrajnai magyarok kárpátaljaiak, ha a romániai magyarok erdélyiek, ha az egykori Jugoszláviában élő magyarok délvidékiek, vajdaságiak, akkor mi miért tagadjunk meg egy hasonló megnevezést, amely az előbb felsoroltakkal együtt benne él a magyarság köztudatában? Ha a helyünket nem vállaljuk, majd a nevünket is feladjuk, csak mert a szlovák, ukrán, román, szerb, horvát felet érzékenyen érinti? Nekünk viszont az énünkhöz tartozik, s nem azért használjuk, hogy bárkit is bántsunk, sértsünk vele. Akiben van szeretet, az nem sérthető meg, akiben pedig nincs, az bármin megsértődhet (ismét Jézus Krisztusra hivatkozom, aki a kereszten is könyörög Istenhez az őt gyűlölőkért). A szlovák fél reakciója előre borítékolható az ilyen esetekben, de ez nem lehet mérvadó – főként nem a magát felvidéki (szlovákiai?) magyarnak és ezen túl még értelmiséginek is tartó ember számára. Ezért nem szabad hallgatni a Beneš-dekrétumokról sem, vagy egyéb jogtalanságokról. Ne felejtsük el, hogy a „magyarokra haragudni” akkor is volt (lesz) ok, amikor hallgat(t)unk. Ha a meglopott sem kiált tolvajt, más megteszi-e? Ha az utód nem tagadja meg őse bűnét, akkor nem lesz-e maga is vétkessé? Ha az örökös nem becsüli örökségét, nem válik-e méltatlanná elődjéhez? Végezetül: Duray Miklós éppen úgy tisztában volt vele, ahogy mi is, hogy szavaival mit vált(hat) ki a szlovákság bizonyos köreiben. De, amit mondott, azt se nem azért mondta, hogy hasznot húzzon belőle; se nem azért, hogy szándékosan kárt okozzon bárkinek is. A kérdés nem az, hogy mit mondott, s nem is az, hogy ideje volt-e? Hanem az, hogy hazudott-e? Amit mondott, így van-e? Ha igen, akkor legfőképp a saját érdekünk (és utódainké), hogy ne lássuk másként. Még akkor sem, ha ország-világ mást mond. A felelős politizálás, közéletiség nem jelentheti önfeladásunkat, hanem érdekeink elvhű képviselését és keresztülvitelét minden időben – természetesen az alapvető és törvényes jogok, szabályok betartásával. Ellenben felelős politizálás-e az, ha kormányzati tisztségekért cserébe lemondunk a bennünket ért jogtalanságok orvoslásáról (koalícióban nem hozzuk fel a Beneš-dekrétumok ügyét), ha nincs kitűzve a cél, amit elérnünk kell, hanem csak napról-napra létezve alkalmazkodunk a mások által alakított helyzethez? A divatok jellemzője, hogy elmúlnak, újabbak jönnek. Még a politikában is. A valóság azonban nem változik sem a számok, sem az idő függvényében. Még akkor sem, ha meghurcolják, keresztre feszítik hirdetőit. Nekünk kell változnunk, méltóvá válni hozzá, s nem fogunk tudni igazodni, ha nem ismerjük, s nem valljuk olyannak, amilyen valójában.

Feszty Zsolt

református lelkipásztor