Patikamérlegen az orvosok

A tárcavezetőn nem segít az sem, hogy az általa megkérdőjelezett gyógyszerfelírási gyakorlatot a fehérköpenyesek szakmai társulásával, a Szlovák Orvosi Kamarával kívánja felülvizsgáltatni.

Mi is történt valójában? – kérdezhetnék a legkompetensebbek, a betegek, akik nem értik a felhördülés okát. Mert mi van azon, ha a miniszter féléves késéssel ugyan, de teljesíti ígéretét, és mégis nyilvánosságra hozza a legköltekezőbb orvosok névsorát? A toplista tíz orvosa között van diabeto-lógus, neurológus, pszichiáter, körzeti orvos és nőgyógyász, s a további folyamatosan közzétett negyven szakmabeli között egészen biztosan megjelennek a többi szakágazatok képviselői is. A minisztérium a listát az Általános Egészségbiztosító adatai alapján állította össze, s nem kétséges, hogy a több mint 3,5 millió ügyfél betegellátását finanszírozó intézménynek joga és egyben kötelessége is a kiadások ellenőrzése. Ugyancsak természetes, hogy a pénzhiánnyal küzdő ágazat szintén felügyelni kívánja a gyógyszerköltségeket. A gondot éppen ezért nem is a lista közzététele okozza, hanem az, hogy a minisztérium – mint általában – most is következetlen volt. Mert nem elég világgá kürtölni, hogy a varannói diabetológus 12 millió koronáért, a pozsonyi pszichiáter 6,5 millióért, a besztercebányai ideggyógyász 4,2 és a besztercebányai nőgyógyász 2,7 millióért adott gyógyszereket a betegeknek, ha az illetékesek egyúttal nem mondják ki: hány és mennyire súlyos kórban szenvedőt gyógyítottak. Mert azt a biztositó ellenőreinek, illetve a miniszternek is tudnia kellene, hogy például a sclerosis multiplex interferonos kezelése évi 250-500 ezer koronába kerül, ám a szernek köszönhetően a beteg egészségi állapota, életminősége nem romlik, évekig elodázhatja a tolószékbe kerülést, illetve a rokkantsági járadékra utaltságot. A pszichiáterek sem azért adják a depresszióban és egyéb lelki betegségekben szenvedőknek, a teljes elbutuláshoz vezető Alzhe-imer-, vagy a reszketés miatt megalázó helyzetbe kerülő Parkinson-kórosoknak a méregdrága orvosságokat, mert a gyógyszergyártó társaságoktól anyagi juttatást kapnak, netán meghívják őket egy-egy nemzetközi szakmai találkozóra. A szakorvosok általában azért kezelik betegeiket a lehető leghatásosabb gyógyszerekkel, mert ezek segítségével biztosítják számukra a teljes vagy részleges gyógyulást, vagy akár „csak” életminőségük javulását. Szűk látókörű az a miniszter, aki a megelőzésen is takarékoskodni akar. Aki nőgyógyász létére kifogásolja, hogy kollégája a legkorszerűbb, káros mellékhatásoktól mentes orvosságokkal szünteti meg változó korban lévő nők hormonzavarok okozta alvászavarát, nyugtalanságát és fejfájását, kedélyállapotuk hullámzásait, s előzi meg a csontritkulás kialakulását.

Az utóbbi években sajnos tapasztalnunk kell: az ágazat költségvetése nem teszi lehetővé mindenki számára a korszerű kezelést. A hatalom viszont ne az orvosokra ruházza át a szelektálás felelősségét, a kormány, a szaktárca mondja ki: mire futja a havonta befizetett betegbiztosítási díjakból. És amíg a miniszter, az egészségbiztosító nem tudja bizonyítani, hogy egy-egy orvos csak azért kezelte betegét ésszerűtlenül és drága orvosságokkal, mert ebből anyagi haszna származott, bé nélkül ne mondjon át sem. Fölöttébb furcsa az is, hogy Roman Kováč azt ajánlja az orvosi kamarának: a szakmai társulás döntse el, szükséges-e felmérni a túlköltekező orvosok felkészült-ségét, ugyanis tudnia illene, hogy az 1992. óta hatályos törvény értelmében a kamarának nincsenek olyan hatáskörei, amelyek jogtiprás nélkül lehetővé tennék a szakmai rátermettség felülbírálását. Ráadásul: a Szlovák Orvosi Kamarához a minisztérium még nem juttatta el a névsort, de a tárca kifogásait sem. Az orvosi kamara és a Magánorvosok Társulásának vezetősége megalapozatlannak tartja a vádakat.

A kiragadott számok nem tükrözik a kezelés minőségét. Rávilágítanak viszont a népesség egészségügyi helyzetére, valamint arra, hogy a szomszédos posztkommunista országokban jóval több pénzt fordítanak a diagnosztizálásra, a betegek gyógyellátásra, mint Szlovákiában.