A színész legnagyobb jutalma a nézők öröme

Mindig is vonzott az elegáns stílus – válaszolja érdeklődésemre mosolyogva Bernáth Tamás. – Voltak olyan előadások, amelyekben szmokingot vagy frakkot és spanyolövet viseltünk. Ficza Gizike, a varroda vezetője mindig megállapította, hogy remekül tudom viselni ezeket. Valahogy ösztönösen ráérzek, miként kell ezekben a klasszikus ruhadarabokban mozogni, leülni. A nyakkendőt és a csokornyakkendőt pedig kifejezetten szeretem. Az évek múlásával a személyiségemnek inkább ez az oldala került előtérbe. Igényesebb lettem önmagammal szemben, minden téren. Egyre jobban odafigyelek a megjelenésemre, a fizikumomra.

Kevés kollégád olyan aktív a szociális médiában és rendelkezik olyan nagy rajongótáborral, mint te. Ez minek köszönhető?

Annak idején a gyerekeim rábeszélésére és az ő segítségükkel hoztam létre az első profilomat a közöségi hálón. Hamar beláttam, igazuk volt, amikor azzal érveltek, hogy haladni kell a korral, mert nagyon hasznosnak bizonyult.  A mai napig egyfajta reklámfelületként használom, hogy népszerűsítsem a színházunk előadásait, hazai és magyarországi vendégszerepléseit, valamint azokat a rendezvényeket, fesztiválokat, falunapokat, bálokat vagy éppen önálló esteket, ahol fellépek vagy moderálok. Barátaim, ismerőseim is egyre többször kérnek meg, segítsek beharangozni az ő projektjeiket is. A pozitív visszajelzések azt mutatják, hogy az emberek igénylik az efféle tájékoztatást. Ugyanígy a reklámfilmforgatásokon készült werkfotókból is meg szoktam osztani párat, hogy mindazok, akik követnek, belelássanak kicsit a felvételek hangulatába.  December elején például a Szlovák Gázművek reklámját forgattuk Pozsonyban, a behavazott Ferencesek terén, és miután feltettem a képeket, rengeteg pozitív visszajelzés érkezett.  Persze a „szakmai hírek” mellett néha felkerülnek fotók egy-egy családi kirándulásról is, hiszen az ember élete nem csupán munkából áll. Amióta a fiaim megszülettek, tudatosan törekszem arra, hogy megtaláljam az egyensúlyt az apai és a művészi szerepeim között.

Milyen apai mintát hoztál magaddal, és mi az, amit fontosnak tartasz ebből átadni a gyerekeidnek?

Úgy az édesapámtól, mint a nevelőapámtól nagyon erős és tiszta értékrendet kaptam. Mindig arra tanítottak, hogy tartsuk tiszteletben mások érzéseit és véleményét, és igyekezzünk a legjobbat kihozni magunkból, nemcsak a munkánkban, hanem a családi életünkben is. Az egyik legfontosabb dolog, amit átadtak nekem, és ez nemcsak szavak szintjén nyilvánult meg, hanem ott volt minden cselekedetükben, az az, hogy a nőket tisztelni kell. A nevelőapám rajongásig szerette és tisztelte édesanyámat. Ezt a példát próbálom továbbadni a fiaimnak is.

Ma, amikor a technológiai és információs áradatban egyre többet veszít a súlyából az a normarendszer, amiben mi, az X generáció felnőttünk, komoly felelősségvállalás és kihívás is a gyereknevelés.

Mindkét fiam születésénél ott voltam, és azóta is a legfőbb prioritás számomra, hogy minél több minőségi időt tudjak velük tölteni. Nagyon jó a kapcsolatunk, de ez nem jelenti azt, hogy mindig mindent rájuk hagyok. Ahhoz, hogy egy gyerek biztonságban érezze magát, fontos, hogy a szülők következetesek legyenek és meghúzzák a határokat, különben könnyen az ember fejére nőnek. Ha pedig valamiben nem értünk egyet, akkor igyekszünk megtalálni a mindenki számára elfogadható kompromisszumot. De ahogy az életben, úgy a gyereknevelésben is nagyon fontos a humor. Pár éve, miután együtt elkészítettük az ebédet, ők megebédeltek, felálltak az asztaltól és bementek a nappaliba tévét nézni. Utánuk mentem, megálltam az ajtóban és azt mondtam: Szia, Bence, ismerkedjünk meg. Én a mosogatószivacs vagyok – és odanyújtottam neki, majd Áronnak ugyanígy bemutattam a konyharuhát. Elnevették magukat, és kimentek a konyhába rendet rakni. Azóta sincs ebből gond. Egyébként is rendes srácok. Bence, – aki remek dobos, és jól játszik gitáron is, a Selye János Gimnázium Pusztaszer nevű együttesének alapítótagja – jelenleg a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem jogi karának a hallgatója. Áron pedig az érsekújvári kereskedelmi akadémián tanul, közben pedig a Koldusopera, a Mefisztó után most A Pál utcai fiúkban játszik. Még mindig emlékszem arra a megható pillanatra, amikor 2015-ben Áronnal együtt szerepeltünk a Dzsungel könyvében. Volt egy jelenet, amikor a farkasok megkérdezték: Kié ez a kölyök, Akela? Én azt válaszoltam: Az enyém! Ahogy ezt kimondtam, mindig hevesebben kezdett el verni a szívem.

Számodra nem volt ennyire kézenfekvő a művészi pálya, hiszen szűkebb-tágabb családodban inkább a reáltudományokra épülő szakmák képviseltetik magukat. Volt egy meghatározó pillanat, amikor azt gondoltad, a te helyed a színpadon van?

A színjátszás szeretetét édesanyámtól örököltem, aki a szülőfalumban, Bajtán, a Csemadok mellett egy ifjúsági színjátszó csoportot vezetett, amelyben a nővérem is játszott. Szinte mindig magukkal vittek, én meg, mint afféle kiskölyök, ott kíváncsiskodtam körülöttük, vagy leültem az öreg péterkályha mellé, és onnan lestem a történéseket. Mélyen, nagyon mélyen belém ivódott ezeknek az estéknek a varázslatos hangulata. Miután átköltöztünk Újvárba, ahol a mai napig lakom, Záhorszky Elemér bácsi, a Csemadok kultúrfelelőse vont be a színjátszókör és a Zenés Színpad tevékenységébe. Mivel a családunkban sok az építészmérnök, amikor végzős alapiskolásként el kellett dönteni, merre tovább, az ógyallai építészeti szakközépiskolába jelentkeztem. Becsülettel végig is csináltam, de közben, harmadikos koromban Beke Sándor, a Komáromi Jókai Színház akkori igazgatója rám osztotta Madách Imre Az ember tragédiája című művében Ádám szerepét, és onnantól tudtam, hogy az életben nem szeretnék mást csinálni, mint „játszani”, és ezzel estéről estére örömöt szerezni a közönségnek. A mai napig ez az egyik legfontosabb számomra. Persze az is jólesik, amikor cserébe látom az emberek felém áradó tiszteletét, szeretetét.

Még be sem fejezted Budapesten a Gór Nagy Mária Színitanodát, amikor már felfigyelt rád a szakma, és jobbnál jobb szerepek találtak meg. Melyik volt az, amelyikből kezdő színészként a legtöbbet tanulhattál?

Huh, nehéz kérdés. A Hegedűs a háztetőnben, a La Mancha lovagjában, a Mária evangéliumában a szakma legjobbjaival léphettem színpadra, sokukkal a mai napig jó barátságban vagyunk. A későbbiekben lehetőségem volt játszani a budapesti Madách Színházban, a József Attila Színházban és a székesfehérvári Vörösmarty Színházban is. Ezeknek köszönhetően kaptam szerepet aztán a Drakula című megaprodukcióban, Kölnben.

Aztán Kiss Péntek József hazahívott Komáromba. Utólag hogy látod: jó döntés volt?

Nem szoktam a dolgokon utólag rágódni. Felesleges. Ennek már huszonhat éve. Azt vettem észre magamon, hogy évről évre egyre jobban kötődöm a színházhoz. Rengeteg jó szerepet játszhattam már el itt. Főszerepeket és kis szerepeket egyaránt. Néha egy mellékszereplő jól megírt karaktere több lehetőséget ad az embernek arra, hogy kibontakoztassa a kreativitását. Tény és való, hogy inkább táncos-komikus alkat vagyok, de szerencsére nem áll tőlem távol semmilyen műfaj. Ugyanolyan jól érzem magam egy Csehov- vagy Shakespeare-darabban. Most éppen A windsori víg nőket tartjuk műsoron, amely a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal koprodukcióban készült. A lényeg, hogy érezzük, hogy a nézők élvezik az előadást, értik a poénokat, és befogadók arra, amit mi közvetíteni szeretnénk. Nemrég Székesfehérváron léptünk fel a darabbal, és előadás után, míg a társulat többi tagjára vártunk a színház előtt, két tipp-topp idős hölgy odajött hozzánk, gratuláltak az előadáshoz és megkérdezték, mikor játsszuk újra, mert ők még egyszer szeretnék megnézni. De az Úri murival is akármerre megyünk tájolni, hatalmas tapssal jutalmaznak minket a nézők. És ez az, amiért érdemes csinálni. A gyerekdaraboknál ezt még hatványozottabban érezzük. Nagyon szeretek gyerekeknek játszani, amióta a társulat tagja vagyok, szinte mindegyik mesedarabban szerepeltem.

A gyerekeknek nem csupán a színházban játszol, hanem a kórházakban is. Szlovákia három magyar anyanyelvű bohócdoktorának egyikeként évtizedek óta önzetlenül segítesz a kis betegek gyógyulásában. Hogy talált rád ez a feladat?

Kecskés Marika bábművész, a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója keresett meg a lehetőséggel. Bár a felvételi rendkívül komoly volt, azonnal igent mondtam. A tizenhat jelentkezőből végül hatan kerülhettünk be, így válhattam a szlovákiai Piros Orr Polgári Társulás tagjává. Több komoly képzésen vettünk részt, de azóta is rendszeresen járunk workshopokra, amelyeken igyekeznek bennünket szakmailag minél több szempontból felkészíteni. Arra azonban, ami a kórházi ágyak mellett vár ránk, elméletben nem lehetett felkészülni. Éppen ezért mindig kettesével megyünk „vizitálni”. Az első időszak különösen nehéz volt lelkileg, de akkor is és most is úgy gondolom, ez egy rendkívül fontos küldetés. Komárom, Érsekújvár, Dunaszerdahely, Pozsony, Nyitra, Galánta kórházainak gyermek-, sebészeti, szemészeti, onkológiai és pszichiátriai fekvőbetegosztályára igyekszünk bevinni némi derűt. A gyerekeknek, főleg azoknak, akik hosszabb időt töltenek kórházi közegben, igazi ajándék, amikor betoppannak a bohócdoktorok. A magyar anyanyelvű kis betegeknek pedig a szlovák nyelvi környezetben dupla öröm. Volt egy magyarországi kislány, aki a Csallóközben élő nagymamájánál volt látogatóban, amikor megbetegedett, és bekerült az egyik pozsonyi kórházba. Elmondhatatlan, ahogy felcsillant a szeme, amikor meghallotta, hogy az anyanyelvén beszélünk.

Ez a tevékenység roppant megterhelő lehet érzelmileg. Hogy kezeled?

Hosszú időbe telt, míg megtanultam bizonyos fokú érzelmi távolságtartást. Ami a mai napig nagyon rosszul hat rám, az a gyerekpszichiátria. Egyre több és több kiskorú szorul valamilyen családi bántalmazás, szexuális zaklatás, függőség, cyberbullying miatt kezelésre. Az átlagember nem is gondolná, hogy némely gyereknek milyen traumákkal kell a későbbiekben együtt élnie. Velük szemben körültekintőbbnek, óvatosabbnak kell lennünk, mert többször megesett, hogy agresszív reakciót váltott ki náluk a megjelenésünk. Ilyenkor a legfőbb szabály, hogy mindenképpen el kell kerülni a konfliktust. A váratlan helyzetekre azonban felkészítenek minket a tanfolyamokon. Egyébként Dr. Spenót szerepe sokat formált rajtam is, mert általa tanultam meg, hogy mennyire igaz a közhelynek tűnő mondás: a legfontosabb az egészség.

Ha nem a színpadon állsz, akkor szinte folyamatosan úton vagy. Nem szoktad sajnálni a kárba veszett időt?

Nem, mert igyekszem kihasználni. Persze nem mindig lehet, mert néha, egy-egy kórházi látogatás után arra kell az idő, hogy „levetkőzzem” Dr. Spenót szerepét, de általában vagy az aktuális színházi szerepemen agyalok, vagy próbálok valamelyik önálló produkciómra és énekelek. Megbecsülöm az időt, mert nagyon kevés a szabadidőm. Nagyon szeretek olvasni, mostanában egyre jobban érdekel a pszichológia. Karácsonyra megkaptam Bibók Bea két legutóbb megjelent könyvét, de sokkal lassabban haladok velük, mint szeretném. Viszont nagyon örülök, hogy végre sikerült összeraknom egy könyvespolcot, így némileg rendezettebb lett a könyvtáram. Színésznek lenni létforma. Délelőtt próba, este fellépés, közben ezer más elfoglaltság, amitől töredezetté válik a nap. Jó lenne, ha több időm lenne a barkácsolásra. Vagy például nagyon szeretek gyertyát önteni. Romantikus alkat vagyok, és az otthon töltött estéken szeretek meggyújtani egy-egy szép gyertyát.

Áprilisban leszel ötven, ami az ember életében egyfajta vízválasztó. Készítettél valamiféle leltárt magadban?

Fiatalabb koromban hajlamosabb voltam arra, hogy az évad végén átgondoljam a szerepeimet, év végén valamiféle „leltárt” csináljak, de ez egyre ritkábban fordul elő velem. Az évek múlása nem okoz semmiféle szorongást, és a jövővel kapcsolatban sincsenek félelmeim. Elfogadom, hogy megfordul a lemez, jön a B oldal. Hogy milyen dalok fognak rajta szólni, azt majd az idő eldönti. Addig is igyekszem a jelenre koncentrálni, maximálisan megélni az adott pillanatot. Ugyan van pár megvalósításra váró ötlet a tarsolyomban, de hogy mikor lesz  időm és lehetőségem ezeknek a realizálására, azt nem tudom. Arra tudatosan figyelek, hogy a munka ne menjen a magánélet rovására. Nagyon-nagyon szeretem a hivatásomat, a színházat, de a legfontosabbak a szeretteim.

Janković Nóra