SOROZATDARÁLÓ: A baglyok nem azok, aminek látszanak

Ha fel kellene vázolni, miként jutottak el a tévésorozatok odáig, hogy a termés javát a legjobb mozifilmekkel egy lapon emlegessük, nem mehetünk el David Lynch és Mark Frost 1990-es Twin Peakse mellett, ami megmutatta, hogy a formátumban sokkal több lehetőség rejlik, mint amire addig használták. A sorozat akkoriban megelőzte a korát, nem véletlen, hogy a második évad végén elkaszálták.

A rajongói azonban úgy is életben tartották a kultuszát, hogy a történetnek nem volt valódi befejezése. Ezen változtatott az alkotópáros, amikor 2017-ben váratlanul mégis folytatni tudták a sorozatot egy 18 epizódból álló harmadik szezonnal – akkor még nem tudhattuk, hogy David Lynch utolsó jelentős mozgóképes munkájáról van szó.

A 2017-es Twin Peaks öntörvényű, mint Lynch teljes életműve, sőt talán a legfor­ma­bontóbb darab mind közül. Egyszerre marad hű az 1990-es Twin Peaks örökségéhez, és dobja azt sutba, új utakat keresve. Ki más merné egy közkedvelt sorozat imádott főhősét gügyögő kisbabává változtatni, majd ebben az állapotban tartani majdnem az évad végéig? Ki más merné megtenni, hogy a kisvárosi történetként megismert sorozatból egy egész Amerikát érintő, rengeteg helyszínes sztorit varázsoljon? Kinek jutna eszébe a legtöbb epizódba koncertbetéteket helyezni, megengedve a zenekaroknak, hogy az elejétől a végéig eljátsszák a dalaikat? Lynchen kívül ki merne egy olyan sorozattervet leadni egy csatornának (Showtime), ami teli van olykor sehova sem vezető mellékszálakkal, miközben annyi karaktert mozgat, hogy az négy sorozatra is elég lenne? A Twin Peaks eközben bátran keveri a régimódi tévés szappanoperák giccses jegyeit az olykor egészen gyermeki, már-már naiv humorral, melankóliával, nosztalgiázással, sokkolóan plasztikus erőszakkitörésekkel, szürreális betétekkel, gengszterfilmes elemekkel, fondorlatos krimivel, thrilleres izgalmakkal, sőt még némi kozmikus horrorral is, és egészen biztos vagyok abban, hogy kihagytam pár dolgot a felsorolásból. Amit pedig a nyolcadik, a földöntúli gonosz születéséről szóló formabontó epizódban Lynch megenged magának, az példa nélkül való a sorozatok történetében.

A harmadik, a SkyShow­time kínálatában látható Twin Peaks-évad a legkülönlegesebb formátumú alkotás, ami valaha tévéképernyőkre került. Teljesen önálló darab, miközben mégis számos ponton kapcsolódik az 1990-es nagy elődhöz: anélkül nehezen érthető, viszont annyi ponton tér el tőle, hogy már-már egy másik sorozatnak tűnik. Minden epizód egy zseniálisan kreatív elme szabad szárnyalása, s még azok az apró részletek is csodálatosak, amelyek látszólag nem sokat tesznek hozzá a nagy egészhez. Egy csodálatos életmű kvintesszenciája, tévétörténeti csúcspont és letaglózó élmény. David Lynch képes volt arra, amire csak nagyon kevesen: megmutatta, hogy a tévésorozat is lehet magasművészet.