Partnerséget Afrikának!

Az első számú, a köztudatba nagyon jól beépült javaslat a segélyek növelésére irányul, esetleg karöltve némi adósságelengedéssel. A londoni The Timesban közölt összefoglaló szerint az elmúlt húsz év során több mint 400 milliárd dollár segélyben részesült, abszolút szegénységbe süllyedt tíz afrikai országban nem következett be látható változás az általános életszínvonal terén, sőt néhány helyen még sokkal rosszabbra fordult a helyzet (például Kongóban, Zambiában). A tapasztalat azt mutatja, akut helyi problémák rövid távú megoldására sikeresen alkalmazható a segély intézménye, de általános és tartós társadalmi-gazdasági fellendülést segélyprogramoktól nem lehet várni. Ugyanakkor elképesztő történetek kerülnek felszínre, amelyek arról tanúskodnak, hogyan válik a segélypénz egy része különböző zsarnokok kezében luxuspalotává, esetleg (a gazdag világból importált) fegyverré. Szinte tabutéma, hogy a segélyezés az évek során lassan gazdasági ágazattá fejlődött ki, s ennek megvannak a maga érdekei, amelyek nem biztos, hogy egyeznek az afrikai éhezőkéivel. A félreértést elkerülendő nem arról van szó, hogy segélyre nincs szükség. Szükség van rá, de csak egy része egy összetett intézkedéscsomagnak, amelynek elemeit párhuzamosan kellene az egyes országoknak juttatni.

Felelős intézményekre, átlátható jogrendszerre és szabad kereskedelemre is szükség van Afrikában. Kórházat, iskolát lehet és kell is építeni segélyből, de tartósan működő egészségügyi és oktatási rendszert nem. Fontos, hogy a várhatóan évtizedekig tartó folyamatban ne egyirányú kapcsolatról legyen szó. Partnerségre van szükség. Olyan együttműködésre van szükség, amelyben minden részt vevő fél felelősséget vállal.

Köztudott, az afrikai országok többségében burjánzik a korrupció, tisztázatlanok az alapvető tulajdonjogok és megbízhatatlan a jogrendszer. Mi több, politikailag ingatagok, nem rendelkeznek megfelelő állami felügyelettel a piaci intézmények felett, szociális biztosítási rendszereik kezdetlegesek, költségvetési és pénzügyi politikájuk sokszor felelőtlen. Ilyen körülmények között tartós gazdasági-társadalmi fejlődésről nem lehet szó. Ezért a segélyre költött pénz nagyrészt tékozlás. Az adósságok elengedésének sincs sok értelme, ha nem gátolják meg az újabb tartozások felhalmozását, és a lépés magában hordozza a felelőtlenségre való ösztönzést, ami visszaüthet a befektetők bizalmatlansága formájában.

Ugyanakkor a nyugati államok többsége védi a piacait az olcsó külföldi termékek elől, elsősorban a mezőgazdaság terén. Közönséges képmutatásnak nevezte Gordon Brown brit pénzügyminiszter azt a politikát, amikor az EU többszörösen annyit gyűjt be mezőgazdasági behozatali vámon, mint amennyit segély formájában nyújt azoknak az országoknak, amelyektől saját termelőit próbálja megvédeni. Mindemellett még elárasztja a harmadik világ piacait mesterségesen alacsony áron forgalmazott termékekkel, eltaposva így a helyi gazdasági fejlődés meglévő gyenge hajtásait is, tovább növelve a humanitárius segélyektől való függőséget. A korlátok lebontása, a szabad kereskedelem elterjedése minden részt vevő társadalom előnyére válna. A világ gazdagabb felén olcsóbb lenne az élelmiszer. A szegény országokban pedig végre megindulhatna egy látható fejlődési folyamat. Tudományos tanulmányok kimutatták, a kereskedelem liberalizációja gyorsítja a fejlődő országok gazdasági felzárkózását.

Ha a gazdasági nagyhatalmak tárgyalásaik eredményeként különböző segélyprogramokról és egyéb, látszólag bőkezű ígéretekről számolnak be, kiábrándulva elmondhatjuk: minden marad a régiben. Ha azonban az kerül a tárgyalások középpontjába, miként lehetne modern jog- és intézményrendszerek létrejöttét elősegíteni a harmadik világban, és ugyanakkor konkrét tervek születnek a zárt nyugati piacok megnyitásáról a szegény országok meglévő és a fejlődés folyamatában létesülő termelői előtt, azt mondhatjuk: talán valami elkezdődött.

A szerző közgazdász