Párizsi forgatókönyvek

Lionel Jospin, a leköszönő baloldali kormánytöbbség szocialista miniszterelnöke, aki hajszálnyi (0,68 szazalék) különbséggel esett ki az április 21-i első fordulóból, várhatóan ma nyújtja be lemondását az elnöknek. A miniszterelnök veresége éjjelén bejelentette, hogy véglegesen távozik a politika színpadáról.

Az átmenetet levezénylő kormány első emberének neve egyelőre ismeretlen, a Chirac előtt álló személyi választást a vasárnapi voksoláson várható győzelem arányai befolyásolhatják.

A szóba kerülhető jelöltek között a legesélyesebb a magyar származású, markánsan jobboldali politizálást ígérő Nicolas Sarkozy, Chirac RPR-pártjának (Tömörülés a Köztársaságért) egyik frontembere, illetve a szövetséges liberális jobbközép DL (Liberális Demokraták) szenátora, Jean-Pierre Raffarin, aki hajlamosabb a baloldal iránti kompromisszumokra. Benn van a jelöltek csapatában az UDF-párti (Unió a Francia Demokráciáért) Philippe Douste-Blazy, illetve az RPR-es Francois Fillon. Az ideiglenes kormány vezetőjére hárul az a feladat, hogy a parlamenti választásokon sikerre vigye a jobboldal táborát, s ezzel elhárítsa egy újabb, bénító politikai társbérlet lehetőségét.

A korlátozott hatáskörű új kabinet ugyan baloldali többségű nemzetgyűlési közegben lép színre, de ez az átmeneti időszakban már nem bír különösebb jelentőséggel. A hivatalban lévő parlament február 22-én, az elnök- és törvényhozási választások küszöbén felfüggesztette tevékenységét, a francia alkotmány szerint pedig a kormány az elnöknek tartozik felelősséggel, megalakításához nem szükséges képviselőházi megerősítés.

Ideiglenes jellegéből következően az átmeneti kabinet nem terjeszthet törvényjavaslatot a parlament elé, így például a Chirac programjában szereplő jövedelemadó-csökkentést sem emelheti érvényre.

Módja lesz viszont kevésbé ambiciózus, rendeleti úton hozott döntésekkel felvázolni egy jobboldali kormányzás előnyeit a választóközönségnek. Jelezheti a közbiztonság javítását, a társadalom elitje és az alacsonyabb szinten élők közötti szociális távolság csökkentését célzó elképzeléseit, amelyek iránt jelentős igény fogalmazódott meg a választási kampányban.

Ha a politikai barométereket meghazudtolva mégis Le Pen futna be, neki várnia kellene miniszterelnöke kijelölésével: Chirac jelenlegi mandátuma május 17-ig tart.

Az elnökválasztási csata másnapján tehát új küzdelemre készülnek fel a francia politika haderői: a jobboldal a konzervatív tábor elnöke mögé parlamenti többséget is el akar nyerni, a baloldal, amely kibukott az államfői közdelem terepéről, a törvényhozási választások harcmezején akar elégtételt venni, ami újabb kényszerű társbérletet hoz létre. A szélsőjobboldal – a vasárnapi eredmény függvényében – azzal a törekvéssel lép a parlamenti viaskodás szorítójába, hogy visszajuttassa képviselőit a törvényhozásba, amelyből az 1988-as választásokon elszenvedett megsemmisítő kudarc űzte ki.

Ha a Nemzeti Front erői az elnökválasztás első fordulójában elért húszszázalékos támogatottságukat a törvényhozási vetélkedésben képviselői mandátumokra tudják váltani, és a két hagyományos politikai erő egyike sem szerez többséget, az FN a mérleg nyelvének szerepébe kerülhet.