Orosz kisebbség a szomszédban

Megbízható statisztikai adat nincs pontos lélekszámukról. A Szovjetunió felbomlása után 25-30 millió orosz váratlanul – ahogyan a birodalom felbomlására sem számított senki – már nem a többségi nemzethez tartozott, hanem kisebbség lett. Nem egy szovjet utódállamban bizonytalan jogállással vagy éppenséggel állampolgárság nélkül. Ukrajnában vagy 12 milliónyian lehetnek. A Baltikumban az észt állam területén a lakosság 30 százalékát adják, a Lett Köztársaságban pedig ennél is magasabb az arányuk. Kazahsztánban pedig éppenséggel az őslakossággal szemben a leginkább oroszokból, ukránokból, németekből, tatárokból, üzbégekből álló „kisebbség” képviseli a többséget.

A helyzetük sehol sem jó és kilátásaik, ha lehet még a jelennél is bizonytalanabbak. Egyetlen példa, amely e kilátástalanság pszichológiáját érzékelteti... A balti államok, illetve Lengyelország EU-tagságának előestéjén ugyancsak bonyolult lett a kalinyingrádi enklávé helyzete. Ráadásul ez a terület az Orosz Föderáció része, tehát az itteni oroszok semmiképpen nem számíthatók kisebbségnek. Kalinyingrád-Königsberg példája extrém. Sztálin áldozatai voltak azok a németek, akiket elűztek szülő-földjükről és azok az oroszok is egy birodalmi eszme áldozatai lettek mára, akiket a németek helyére telepítettek. Elszigeteltségükből adódó lélektani állapotukra jellemző: a hatalmas Oroszország területén egyetlen település sem akad már, amely az egykori bolsevik vezérek nevét viselné. Mindössze az egyébként jelentéktelen Kalinyin államelnök városa őrzi a bolsevik rend emlékét, Jelcin és Putyin tisztogató akcióit túlélve, az 1945-ben kialakult status quo-hoz való ragaszkodással, különös tekintettel arra, hogy ez is csak hallgatólagosan létezik, mert a város és a terület jogállását nem rendezi békeszerződés. Ott a történelem 1945-ben kezdődött.

Térjünk azonban vissza az orosz kisebbségi sorsra... „Megszokott lakóhelyeiken éltek, ahol leélték egész életüket, az apáik és dédapáik is – és egy szép reggelen arra ébredtek saját házaikban, hogy hirtelen megtudták: külföldön vannak, nem kívánatos, szorongatott, sőt gyűlölni való idegenek...” A mondat nem egy Trianonról szóló magyar opusból való, hanem Alekszandr Szolzsenyicint idéztem, az 1998-ban megjelent Oroszország romokban című röpiratát. És ez is olvasható itt: „Elhagyottak, megalázottak, akik megbékélnek azzal a sorssal, hogy gyermekeiket idegen nyelven tanítsák”. És Szolzsenyicin kérdése: „Ismer-e a világtörténelem ilyen tömeges árulást, amikor a haza saját gyermekeit, az orosz nemzet egyhatodát egyetlen pillanat alatt Oroszország határain kívülre rekesztette minden védelem és támogatás nélkül?” Ez az „árulás” pedig annál súlyosabb, mivel a szomszédos országokban élő oroszok pótolhatnák az egyre nyomasztóbb, valóban tragédiával fenyegető demográfiai veszteséget, „feltölthetnék ritkuló nemzetüket”. Szolzsenyicin kommentárja: „Elvesztettük az egységes nemzet érzetét”. Hangsúlyozom: ez itt most az oroszokról és nem a magyarságról szól, ahogyan sokan látják, láttatják XX. századi történelmünket.

Szolzsenyicinnel némileg párhuzamos Igor Safarevics álláspontja ebben a kérdésben. Safarevics világhírű, különben pedig Lenin-díjjal is kitüntetett matematikusból lett az orosz nacionalizmus provinciális szószólója. Az orosz nép a civilizációk harcában című idén, Moszkvában megjelent kötetében összegyűjtötte az erről a témáról írott publicisztikáját. Mit mondjak? Csurka, ha tudna oroszul, és a kezébe kerülne ez a könyv, bizony megirigyelhetné... Hogyan lehetne segíteni az Oroszországon kívül rekedt oroszokon? – teszi fel a kérdést, és azonnal megadja a feleletet: „mindenek előtt az oroszoknak joguk van az újraegyesülésre. Nyugat-Németország sem ismerte el de jure az ország kettéosztottságát, kötelezte magát, hogy küzd az újraegyesítésért – és elérte a célját...

Ezek elméletek. Zsirinovszkij azonban gyakorlati megoldásokat sürgetett. Például azt, hogy azoknak az államoknak az esetében, ahol oroszok élnek, a gazdasági kapcsolatok alakításában vegyék figyelembe az adott ország bánásmódját az orosz kisebbséggel. Van egy eléggé jelentéktelen párt, a nemzeti bolsevikoké. Nincsenek sokan, de már zászlaik is hátborzongatóak: a vörös zászlók közepén egy körben úgy szerepel a sarló és kalapács, mint a náci lobogókon a horogkereszt. A nemzeti bolsevikok vezére a botrányairól világszerte ismert, egyébként tehetséges, de extrém író, Eduard Limonov. Egy alvezére, Dmitrij Bahur fontosnak tartotta hangsúlyozni a Moszkovszkije Novosztyiban: „u-gyan ukrán állampolgárnak számítok, de a hazám az, ami korábban a Szovjetunió volt, plusz a Varsói Szerződés országai...” Eszement beszéd? Sok logika ugyan nincsen benne, de elsőrangú demagógia és emlékeztet a birodalom múltjára.

A legveszélyesebb jelenség a birodalmi múltra való emlékeztetés. Már annak idején, közvetlenül az októberi forradalom után jutott arra a következtetésre Tomáš Garrigue Masaryk, úgyis, mint az események egyik szemtanúja, hogy bármennyire is az a látszat, mintha a bolsevikok szakítanának a cári múlttal, valójában eszméik megvalósításához éppen szükséges az orosz történelem folytonosságának a vállalása. Akkor azonban még nem nagyon léteztek „szomszédos országokban élő” oroszok. (Az orosz terminológia a „blizkoje zarubezsje”, „közeli külföld kifejezést használja, amely természetesen különbözik az igazi „zarubezsjétől”, az igazi külföldtől, ahol szintén élnek, és milliós nagyságrendben oroszok, de ez már az emigrációnak számít.) A mai helyzetet pedig pontosan jellemzi Krausz Tamás az Oroszország története című kiváló kézikönyv oldalain: „Az orosz nacionalizmust nemcsak a Szovjetunió szétesése, az orosz munkaerő világpiaci leértékelődése és az általános elszegényedés okozta (és okozza), hanem az is, hogy legalább 25 millió orosz kívül rekedt Oroszország új határain. Márpedig azokon a területeken különösen erős oroszellenes hangulatok uralkodnak.”

Tudható, hogy Európa érzékeny minden olyan konfliktusra, vagy csupán konfliktus-lehetőségre, amely esetleg összefüggésbe hozható a határok stabilitásának felettébb kényes problémájával. Ezt Moszkvában is tudják. Viszont kérdéses, hogy a szomszédos országokban élő oroszok korántsem szívderítő állapota meddig marad pusztán a nemzeti érzéseikben a birodalmi nosztalgiának domináns szerepet kijelölő értelmiségiek, vagy törpe nacionalista mozgalmak témája.