Öregedő, multietnikus Szlovákia

Ezt Ján Bunčák szociológus írja a História című pozsonyi folyóirat májusi-júniusi számában. Szerinte „ennek kezdetét már a 2001. évi népszámlálás adataiban láthatjuk; tanúságuk szerint a negyedik legnépesebb csoporttá a más és megállapítatlan nemzetiségűek váltak”.

A Szlovák Tudományos Akadémia (SZTA) megbízásából megjelenő szemlében a Komenský Egyetem szociológiai tanszékének és az SZTA Szociológiai Kabinetjének munkatársa A modern Szlovákia szociográfiai képe címmel arról közöl tanulmányt, hogy a népszámlálások tükrében 1921 óta miként változott a szlovákiai társadalom összetétele. A tárgyalt nyolc évtizedet nemzetiségi-etnikai szempontból összefoglalóan így jellemzi: „Szlovákia a 20. század elején multietnikus és felekezetileg sokszínű volt, s minden szervezett erőszak ellenére a 21. század kezdetére is ilyen maradt. A demokratikus fejlődés feltételei közepette ez a jellemzője egyre meghatározóbb lesz és Szlovákia a régi hagyományaira alapozva mindinkább a multietnikus ország jellegét ölti magára”.

Bunčák rámutat: az ország nemzetiségi-etnikai arányain főként az 1939 és az 50-es évek vége közti hatalmi fellépés módosított. „Hosszú, megközelítőleg tizenöt éves szervezett erőszak időszaka volt, amelyet a résztvevő államok a faji, nemzeti, felekezeti és osztályszempontból körülhatárolt csoportok ellen követtek el. A szelektív kegyetlenség következményei felett sokkal nehezebben térünk napirendre, mint a természeti csapásokéi felett” – írja az említett másfél évtizedről. Kimondja azt is, hogy „a magyarok és németek számának csökkenése, illetve a zsidó kisebbség megszűnése az állam erőszakos beavatkozásának következménye, amelynek legszélsőségesebb formája a zsidók haláltáborokba hurcolása volt”. Bunčák ugyanakkor úgy véli, hogy „a lakosság korszerkezetén belüli dinamikus változások” következtében bevándorló munkaerő újra növeli (növelni fogja) a kisebbségek összarányát.

A tanulmány minden egyes népszámlálás esetében kimutatja, mely korcsoportok hiányoztak a leginkább. Az 1910-es számbavételből azt olvashatjuk ki, hogy az amerikai kivándorlás miatt megcsappant a huszonévesek száma. Az I. világháború is a családot alapító, illetve arra készülő korcsoportot tizedelte meg. Ez aztán az 1921-es népszámláláskor abban jelentkezett, hogy jelentősen csökkent a négy évesnél fiatalabbak aránya.

Az 1918–1938 közti, viszonylag kiegyensúlyozott demográfiai fejlődés megalapozta az ötvenes évek baby-bommját . Bunčák ezzel az első növekedéssel magyarázza a következőt is: „A 70-es évek folyamán újra megemelkedett a születések száma, mert a népes II. világháború utáni nemzedék szülőképes korba ért. A háború utáni baby-boom visszhangja volt ez, az előző, nagyszámú generációhoz tartozó szülőknek születtek gyermekeik”.

A hetvenes évek népességnövekedését sajátosan a hatalom is serkentette. Az emberek 1968 után visszavonultak vagy -szorultak a családi életbe. „Azok az évek voltak ezek, amikor mindenki családi és hétvégi házat akart vagy nyaralót, családot és nyugalmat „fajront” után. A szocialista állam, amely akkoriban nagyon jól tudta, hogy nem szeretik, ezeket a törekvéseket támogatta, nem kívánta a nyilvános tiltakozást. Nem nagyon törődött azzal, kinek mi a magánvéleménye, ha azt nem hangoztatta a nyilvánosság előtt. Támogatta a magánszférába való menekülést a családi pótlék emelésével is, segítette a lakásépítés minden formáját és szemet hunyt a hétvégi házak és nyaralók építésére felhasznált építőanyag eredete felett” – írja a korról Bunčák.

Az 1955 és 1970 közti időszak ellenben visszaesést jelent a születések számában. Ez a mára is kihat: megnövekszik a középkorúak aránya, vagyis idővel egyre népesebbé válnak a legidősebbek korcsoportjai. A társadalom öregszik, az öregség pedig nagymértékben feminizálódik. Az 1980-as népszámlálás ugyanis a 45 évnél idősebb nők arányának hirtelen megnövekedését mutatja. „Ezt egyrészt a nők magasabb megélhető átlagéletkora váltotta ki, másrészt a háborús emberveszteség” – jelzi az okokat a szerző, hozzátéve, hogy természetesen a háborúnak is több férfi esett áldozatául. A nők idősebb korosztályokon belüli megnövekedett aránya az 1989 utáni politika egyik meghatározó jelenségét is megmagyarázza. „Talán senkit sem lep meg – írja Bunčák – , hogy a kilencvenes évek politikájában megjelent egy tiltakozó csoport, amelyet a sajtó ironikusan demokrata-nagyanyóknak nevezett el. Biztosan vannak demokrata-nagyapók is, de a nők idősebb korosztályon belüli nagy számbeli fölénye következtében a férfiak politikailag kisebb súlyt jelentenek”.

A hatvanas évek visszaesése a rendszerváltás előtti évtizedben köszön vissza: mivel a Prágai Tavasz előtti tíz évben kevesebben jöttek világra, a nyolcvanas években kevesebben is értek szülőképes korba.

A hetvenes évek népességnövekedése a kilencvenes években „gyümölcsözhetett” volna, ez azonban Bunčák szerint nagyrészt elmaradt. „Ha a népesedési hullámzás természetes rendszerességgel ment volna végbe, a kilencvenes években újra emelkednie kellett volna a szaporulatnak, a II. világháború utáni nemzedék unokáinak kellett volna meglátniuk a napvilágot” – állapítja meg a tanulmány írója. „A jelenlegi nemzedék a családalapítást és a gyermekvállalást későbbre halasztja. Néha azzal a szemrehányással találkozunk, hogy ez az önzés megnyilvánulása, illetve a társadalmi értékek és az erkölcsök hanyatlásáé. Én nem így látom. Az emberekre, s különösen a fiatalokra a gazdasági és társadalmi életkörülmények ma rendkívül nagy nyomást gyakorolnak. Megtanulni ilyen nyomás alatt élni, időt igényel, s ezzel nemcsak az egyénnek, hanem a társadalomnak is meg kell békélnie” – hangsúlyozza Bunčák. A szaporulat visszaesése szerinte két évtized múlva nagyban befolyásolja majd a nyugdíj-biztosítási rendszert. „A takarékoskodás határozottan nem segíti a szaporulat emelkedését, és az önzés miatti szemrehányást a fiatal nemzedék bármikor visszaadhatja, mert önzéssel vádolhatók az idősebbek is, akik most a saját nyugdíjaikra gyűjtenek, s ezért keveset segítenek a fiatal családoknak” – mondja részrehajlás nélkül a szociológus.