Önsorsrontás magyar módra

Amikor visszatekintünk nemzetünk történelmi múltjára, gyakran hajlamosak vagyunk közhelyszerű sirámokra. A magyarság sorsának mostoha alakulásáért hajlamosak vagyunk a külső körülményeket vagy az ellenség ármánykodását okolni. Hej, ha nem jött volna a nyakunkra a tatár, török vagy a muszka, ha nem rabolják el tőlünk az ország nagy részét az „oláhok, rácok és csehek”, hol tarthatnánk már! – sóhajtanak fel ma is sokan elkeseredetten. Pedig a magyar nemzet mostani állapotának eredeti okait nem kívül kell keresnünk, sokkal inkább a nemzettesten belül. Sokan vannak sorainkban, akik könnyen lemondanak nyelvükről, hagyományainkról, akiknek nem fontos a magyar szó, akiknek mit sem mond a magyar történelem. Ők a közömbösek, akiknek mindegy, milyen iskolába járnak gyerekeik, milyen nyelven írják nevüket, milyen nyelven hallgathatják a templomban Isten igéjét. Sajnos, egyfajta önkéntes asszimiláció jellemző sok felvidéki magyarra is. Sokan önként mondanak le sok, a magyar kultúrához kapcsolódó dologról, saját maguk segédkeznek a magyar hagyományok felszámolásában. Szomorú példája ennek az egyik, mintegy 85 százalékban magyarok által lakott csallóközi kisvárosban történt eset, ahol a templom mennyezetére festett magyar feliratot latinra cserélték. Ezzel megtörtént az első lépés annak irányában, hogy talán 20-25 év múlva már a „többségi nemzet” nyelvén írott felirat legyen olvasható ott, ahol a templomot építő magyar őseink évszázadokon át magyarul imádkoztak. ĺme, egy apró, jelentéktelennek tűnő kompromisszum, amely elindíthatja a nemzetvesztés lavináját?

Sajnos, úgy tűnik, Magyarország vezetői kilóra mérik a magyarságot, azt számolgatják, mennyibe kerülünk majd az országnak, ha megkapjuk a magyar állampolgárságot. A lakosság legérzékenyebb pontjára tapintva hirdetik: a határon túliak majd kiesznek benneteket a vagyonotokból, elveszik a munkátokat, a nyugdíjatokat. Úgy állítanak be bennünket, mint valamilyen kártékony, élősködő hordát, amely alig várja, hogy pusztítani kezdje az ország vagyonát.

Bízzunk benne, hogy december ötödikén azok kerekednek felül, akiknek fontos még a nemzeti összetartozás, akik nem hajlandók eltemetni Szent István országát.

A szerző római katolikus pap