Oktatásügyi zongora

Zajlik a nagy elosztási rendszerek reformja. Már a törvényhozás asztalán van a felsőfokú oktatás ingyenességének tényleges felszámolása. A politikacsinálók érzik, hogy vékony jég az egyetemi képzés megfizettetése. A választói magatartásban kiszámíthatatlan lehet az eredménye. Mert a lakosság többsége különösebb érzelmi megnyilvánulások nélkül tudomásul vette a privatizálási otrombaságokat. Azt is, hogy a parizert ugyanúgy 19 százalékkal adóztatják, miként a kaviárt. De az érintettek vajon hogyan reagálnak a felsőoktatási tandíj bevezetésére? Az ingyenesség megszüntetését szorgalmazó jobboldali politikusok csak abban bízhatnak, hogy a kárvallottak teljesen szervezetlenek. Legfeljebb lázadni tudnak, ami rendőrségi üggyé nyilvánítható...

Úgy tudom, hogy az iskolaügyi miniszter humán értelmiségi, így elképzelhető, hogy dolgozószobájában ott áll az a képzeletbeli zongora, amelyről hajdanában az a hír járta, hogy a gazdag, illetve a jómódú családok a tanulni nem akaródzó gyermekeiket kergették körülötte. A szorgalomban és tehetségben jeleskedő szegény sorsú fiatalokról – per analogiam – viszont így beszéltek a nekik szurkolók: Ezeket bezzeg nem kellett zongora körül kergetni. Nos, feltételezem, hogy Martin Fronc miniszter ha miniszterkedés közben nem is, de reggel, midőn a fürdőszobában a szakállát ápolja, felteszi magának a kérdést, hogy az egyetemi tandíj bevezetése miatt vajon hány frissen (vagy régebben) érettségizett fiatal szülei mondanak le gyermekük taníttatásáról.

Egy kis statisztika. Az életszínvonal nyilvántartásával foglalkozók kimutatása szerint Szlovákiában 30 százalék körüli a létminimum körüli bevételből élők aránya. Az egyetemi hallgatók nagyjából ekkora részének helyeznek kilátásba ösztöndíjat. Kérdés, hogyan döntsön az a szülő, az a fiatal, akinek a családjában valamivel magasabb az életszínvonal, mint amit a statisztikusok létminimumnak neveznek, de csak annyival magasabb, hogy egyik napról a másikra éppen megélnek. Úgy tudom, az iskolaügyi miniszter humánértelmiségi, és ahogy a fényképét nézem, feltételezem róla, hogy egyetemi tanulmányainak időszaka az 1950 és 1990 közötti éra valamelyik évtizedére esik. Amikor, ugye, természetes volt, hogy sem a leendő miniszter, sem a leendő vidéki pedagógus, vagy szövetkezeti agronómus nem fizetett tandíjat., Mondjuk már ki végre, hogy az egyetemi tandíjmentességet még ma is olyan szerzett jognak illene tekinteni, amelyhez senkinek nem szabad hozzányúlnia. A miniszter szakállnyírás közben vajon gondol-e arra, hogy a szegénység miatt képzetlenül maradtak között hány lángész kallódik el. A magyar pártnak – választói döntő többségének szociális helyzetét figyelembe véve – e tekintetben meg kellene magát makacsolnia.