Nyári meló(dia)

Ebben a közép-kelet-európai térségben ilyenkor, július végén, augusztus elején érik be teljesen a nyár s az embereket általában heves, nehezen meghatározható vágyak lelkesítik vagy éppen szorongatják. A szorongatást illetően persze pontosabbak is lehetünk, hiszen újfent drágábban eszünk-iszunk, autózunk, cigarettázunk, gyógyulunk (ha egyáltalán), vagyis saját bőrünkön érezzük, hogy a Nagy Jó (Idegen szavak szótára: „eu-: gör. előtagként valaminek a jó voltát jelöli; jó-”) küszöbére érve tulajdonképpen milyen dicstelen helyzetben van ez az ország gazdaságilag.

Olvasom az egyik napilapban, hogy bár a legtöbb diákkorú fiatal ezekben a napokban, hetekben önfeledten nyaral vagy jókat bulizik a gombamód elszaporodó ilyen-olyan fesztiválokon (doborgazi Punk Island, érsekújvári Klikkfest, trencséni Pohoda, valamint a ma és holnap tetőző budapesti Sziget, hogy csak a javát említsem), de jócskán akadnak azért olyanok is, akik a nyári vakáció két hónapjában sem csupán az élvezeteket halmozzák. Magyarán: minden alkalmat megragadnak a pénzkeresésre, az egykor oly divatos nyári diákmunkára. A szimpátiám egyértelműen az övék, magam is ezt cselekedtem iskolás éveim során. Talán manapság is akad olyan fiatal, aki azért dolgozik, mert nagyszerű kalandnak tartja, az egész évi tanulás után jó kikapcsolódás számára az alkalmi munka, ám legtöbben kétségkívül szociális okokból járnak ilyenkor dolgozni. És nem válogatnak, mert a kora őszi iskolakezdéshez egyszerűen szükségük van a pénzre.

De ennek taglalásába most ne menjünk bele. Maradjunk csak a puszta munkánál, mint a fizetéstől is elvonatkoztatható áldásos tevékenységnél. Mert közismert tény, hogy a kielégítő munka rendkívül pozitívan befolyásolja az ember lelki egyensúlyát. Elsősorban az önbecsülést erősíti, amely a legfontosabb védőbástya a bennünket érő kudarcok romboló hatása ellen. A munka – a kalandként felfogható nyári diákmeló is – egyszerűen lehetőséget ad arra, hogy erőinket fontosnak tartott célok érdekében vessük be. Ez viszont abban nyújt semmi mással nem pótolható segítséget, hogy tetterőnk sose apadjon el, és mindig érdekesnek találjuk az életet. Senki sem roppant még össze a túl sok munkától vagy a túl sok tanulástól. Csak mosolyogni tudtam ismerősöm érvelésén, aki azzal mentegette a minap délig alvó, délután a városban céltalanul lődörgő, vagy éppen rádiót, magnót bömböltető langaléta gyermekei nyári tétlenségét, hogy dolgozhatnak még életük során éppen eleget, szegények, egész évben tanultak, legalább ilyenkor pihenjenek. A fiúk meg, persze, lelkifurdalás nélkül visszaélnek a tehetősnek éppen nem mondható szüleik rosszul értelmezett szeretetével. Amely szeretetnek pedig éppen az volna a dolga, hogy rávezessen a felismerésnek arra az útjára: hol keresendő az a munka, az a pálya, amely a gyermek testére van szabva. Amihez aztán már csak erő kell, és a felmerülő akadályokat leküzdő akarat. Mert gondoljunk csak bele, milyen szerencsés az az ember, aki pénzért csinálhatja azt, amit fizetség nélkül is örömmel megtenne...