Nógrádi filmetűd

Jár-kel az ember Nógrád szívében, néha megáll egy pillanatra, hogy rendbe tegye gondolatait, számba vegye a napi teendőket. Egy percre leül hát a tér árnyas padjára, a templom mellett, és figyel, mereng. Két kisgyerek jön. Csapzottak, mosdatlanok, hiányos ruházatúak. Csillog a szemük, éhesen lesik a szomszéd kávéház teraszán rétest falatozó, jól öltözött fiatalokat. Mi sem természetesebb, hogy odamennek kéregetni. Sikertelenül. Aztán elindulnak a parókia felé. Eltűnnek a valószínűleg ismerős kapualjban, pár perc múlva pedig egy-egy karéj vajas-sajtos kenyérrel indulnak kifelé. Aztán azt látom, hogy a sajtszeleteket ledobálják a földre, és csak a vajas kenyeret eszik. Egyszerűen nem tudják, mi az a sajt. Nem ettek még olyat! A szemtelen verebeknek terített asztalt teremtenek pillantok alatt. Azoknak mindegy, mi van az aszfalton. A két kisgyerek a templom alacsony kőkerítése mellett a perc töredéke alatt elfogyasztja a kenyérszeleteket. Aztán fürgén körbenézve találnak egy félig üres gyümölcsboros palackot a park utca felőli oldalán pihengető kétes egzisztenciájú, szunyókáló úr lábánál. Belehúznak, hiába le kell a vajas kenyeret öblíteni, meleg is van rettentően, a folyadékra nagy szükség van ilyenkor. Aztán irány vissza a teraszhoz. A jól öltözött fiatalok már elmentek, a pincér még nem győzte összeszedni a maradékokat, kerül hát egy kis desszert is. Egy negyednyi diósrétesen hangosan civakodni kezdenek, kijön a pincér, elzavarja őket. A rétes a földre hull, egyszerre csapnak rá a gyerekek a verebekkel. Nem számít, hogy most már poros kicsit a sütemény, elfogy az úgy is. S hogy a szociofilmetűdnek is alkalmas jelenetsor teljes legyen, a nagyobbik gyerek, olyan hétévesforma kisfiú egy égő, viszonylag hosszú cigarettacsikkre talál a bejárat melletti szeméttároló peremén. Beleszív és elégedett mosoly terül szét az arcán. Filmetűd javaslata rendezőknek, Európa küszöbén, 2003 nyarának egyik forró délelőttjén, Dél-Szlovákiában.