Nincs vége a háborúnak

A szlovákiai falvak és városok többsége a napokban ünnepli a második világháború végét, a „felszabadulás” napját. A szovjet hadsereg 59 évvel ezelőtt vette át a vezetést a német hadseregtől. Pár évvel ezelőtt még koszorúzás és ünnepi beszédek tették színesebbé a háború végét, mára csak pár volt partizán és felkelő emlékezik a harcokra. Legalábbis hivatalosan. A második világháború ugyanis számukra csak emlék, amiért esetleg pénzjutalom jár. Sokak számára azonban a háború máig sem ért véget...

Dédszüleim évekkel a háborút követően is kijártak az érsekújvári vasútállomásra. Nap mint nap várták a fiukat a frontról. Tudták, hogy Erdélyben tűnt el, és tudták azt is, hogy a tisztek hagyták őket cserben. A remény azonban nem halt el, naponta kijártak a vasútállomásra. Abban reménykedtek, hogy egy vonatról egyszer ő fog le-szállni. Nem szállt le! A reményt azonban nem adták fel. Amíg éltek, hittek abban, hogy egyszer a fiuk is hazatér. Nem tért haza. A remény azonban a nagyszüleimben élt tovább. A nagyim máig hisz abban, hogy a bátyja egyszer hazatér. Mindeddig reménytelenül.

Vannak azonban olyanok is, akiknek a hír jelent fájdalmat. A napokban levél érkezett egy nyugat-szlovákiai kis falucskába. A nagypapa, aki a szlovák fasiszta hadseregtől pártolt át a partizánokhoz, egy levélben üzent haza hatvan évvel ezelőtt. Szerette volna, ha a hazaiak tudják, hogy jól van, és bármi történik is, amíg nem kerül a hadsereg markába, addig jól van. A nagypapa túlélte a háborút, hazajött, és boldog életet élt szerettei körében. Pár évvel ezelőtt halt meg, sok-sok gyermeket, unokát hagyva maga után. Felesége mégis összeomlott, mert pár nappal ezelőtt egy levél érkezett. A postás üzenetet hozott, hogy a férjének nincs semmi baja, és ha kiszabadul a partizánok karmai közül, akkor talán sikerül hazatérnie. A posta – hatvanéves késéssel – ezt a levelet a napokban kézbesítette. Ennek a családnak ezzel véget ért a háború. Sokak számára azonban még a harcnak korántsincs vége, bárki számíthat váratlan levélre.