Nincs mese

Egyszer egy esztendőben eljön a te napod is, gyermek. Amikor rád irányul a közfigyelem, legalább. Igaz, mire mégy vele? Jó, akadnak itt-ott szülők, akik szponzorokat hajtanak fel, legyen mégis közösségben termő gyermeknapi hangulat, hullhasson rád cukorkaeső valamelyik panellakás erkélyéről, zsetonokért csokoládét, nápolyit, üdítőt vehess át, mint fődíjat, lelkesen. Nem számít, hogy te futottál-e leggyorsabban zsákban, te haraptál-e rá elsőnek a spárgára akasztott lekváros lepény közepébe sütött pénzdarabra, te dekáztál-e legtovább a labdával, ezen a napon mindenki nyertes. De mi van ezen a napon túl? Hová lesz a közfigyelem? Sok-sok gyermek sorsát látva benned, tudom, tapasztalom, több kellene és más itt nektek. Dehogy is gyermeknap, egyszerű hétköznapok csupán, hétköznapi játékokkal, örömökkel, sikerélményekkel, türelmes anyával, apával, beszélgető iskolával, nem pedig olyannal, amely sarokba szorít, agyonnyom benneteket a rengeteg tananyaggal, az örökös feleltetéssel-faggatással-teszteléssel, és ahol nem lehettek elég nyugodtak, bátrak, felkészültek ahhoz, hogy ne görcsölje gyomrotokat félelem. Melyből némelyeteknek otthon is kijut, s amelyet – felbomolván a család körüli évszázados védő-korlátozó struktúrák, erkölcsi hagyományok, szokások – ti már másként, veszélyesebb, szabadosabb, egészségromboló formákban próbáltok oldani, mint akár a mi nemzedékünk a saját gyermek- és serdülőkori szorongásait annak idején, abban a még televíziótlan, viszont a természethez közelebbi közegben. Hallom, olvasom, el is szemtelenedtetek, s ugyancsak látni a tévében rémes képeket a környéketekről. Fogjuk rá, hogy világjelenség ez? Hogy a globalizáció, a jó ízléstől, moráltól, józan észtől elkötött, bizniszre épülő média, szórakoztatóipar, plázakultúra káros hatásai köszönnek vissza viselkedésetekben, illetve a következményeiben? Mondjuk, is. Ám a gondok, a sokszor veszélyes pótcselekvések irányába hajtó hiányérzetetek, fogódzókat jelentő értékeket nélkülöző helyzetetek vezérgyökere másutt keresendő. A fennebb említetteken kívül bizony a felnőttek társadalmában, a mindenkori hatalom háza táján, ahol mellesleg nem ritka például az elszemtelenedés, a család rovására. Amelyben tíz perc jut egy gyerekre naponta, mint egy felmérésben olvasom. No, itt kezdődnek a bajok. Nincs mese. A nagymamát kirúgtuk, helyébe a televíziót ültettük, apu hajt, anyu műszakra jár, ha éppen nem váltak el, ami már önmagában öröm, no meg az, hogy legalább nem kell fizetéstől fizetésig élni, de olyan is előfordul, hogy a válás hozna nyugalmat a házba. Azonban mese, együttlét, közös játék se így, se úgy nincs. Szó szót legfeljebb családi viharban követ, csakhogy az mind fáj. Kezdetben voltak más szavak is körülötted, gyermek, melyekből a lélek melege, a szeretet sugárzott, de aztán szép lassan elfogytak, pedig belőlük kellene több ma is, hatévesen, tízévesen is, nem a magányból. Bármennyit elbírnál. S akkor a gyermeknap már csak megkoronázása lenne háromszázhatvannégy hétköznapnak.