Neoszkepticizmus

Hiába fogadkoznak Koppenhágában, hogy legfontosabb feladatuk a bővítési menetrend megtartatása lesz, tagadhatatlan, nagyon rosszkor jött a dánoknak a soros EU-elnökség. A sajtó – igaz, nem rosszindulatúan – máris kétségbe vonta, hogy a kis Dánia képes lesz megfelelő nyomást gyakorolni nagyobb partnereire, mire Anders Fogh Rasmussen kormányfő megígérte: erre a fél évre háttérbe szorítja a dán belpolitikát, s a köztisztviselőket még szabadságra sem engedik el. De nem rajtuk múlik a dolog. A sevillai csúcs után, főleg az utóbbi egy hétre az volt a jellemző, hogy az európai vezetők mintha lélekben fel akarnák készíteni a jelölteket a bővítés esetleges csúszására. Romano Prodi EB-elnök a hét végén már azt mondta, a „néhány hónapos halasztás” nem lenne katasztrófa, s elismerte: minden tagország kormányában motoszkál ez a gondolat. Az elméleti kérdést: ha a bővítés halasztást szenvedne, az tényleg csak pár hónapos lenne-e, éppen a tagországok közötti jelentős véleménykülönbségek indokolják. Prodi arról beszélt, ha az ír népszavazáson ismét nemet mondanak a nizzai szerződésre, akkor megtorpan a bővítés, mert „az ír nem esetén nincs pótmegoldás a bővítésre”. Zárójelben meg kell jegyezni: az íreknek magával a bővítéssel nincs bajuk. Az idézett kijelentések pedig elsősorban azt bizonyítják, az unióban nagy a bizonytalanság, az európai politika meghatározó vezetőinek nincs elképzelésük arról, mi fog történni az elkövetkező pár hónapban, például a német választások után sikerül-e az agrárpolitikával kapcsolatos német–francia nézeteltéréseket rendezni. Érdemi döntés szinte semmiben sem születhet a német választások utáni új berlini kormány megalakulásáig, ami október végére várható. És akkor már csak pár hét marad a decemberi EU-csúcsig, addig pedig a tíz tagjelöltnek le kellene zárnia a csatlakozási tárgyalásokat – a procedurális eljárások miatt –, ha azt akarjuk, hogy 2004 januárjában megkezdődhessen az új tagok felvétele. Pillanatnyilag ugyanis nehezen dönthető el, hogy a berlini nyilatkozatok, állásfoglalások közül mi az, ami csak kampányfogás és mit kell halálkomolyan venni. Ebből a szempontból, vagyis a tizenötök szempontjából nem sok vizet zavar, hogy a visegrádi országok bekeményítenek-e, s azt mondják, nem fogadják el, ha az EU például az agrártámogatások ügyében az utolsó pillanatban nyújtja be „zsaroló” feltételeit, de említhetnénk a számunkra pillanatnyilag előnytelen költségvetési befizetést is. Szép dolog, de nem több a hazai polgároknak szóló gesztusnál, hogy a visegrádiak szombaton megfenyegették az EU-t. Mert elképzelhető-e olyan forgatókönyv, hogy majd ők azt mondják, jöhettek, mi meg nagyképűen azt feleljük: nem megyünk?