Nem a magyar igenre

A mai fiatalok igazi világvándorok. Keresztül-kasul utazzák a kontinenseket, és nem ritka, hogy hosszabb-rövidebb időre hazájuktól messze eső országban találnak ideiglenes otthonra. S nem csupán a mi fiataljaink vágnak neki a világnak tanulás vagy pénzkeresés céljából: nagyon sok érkezik Szlovákiába is. Mint például az a két fiatal is, akiket a tengerentúlról sodort ide az élet, pontosabban a hivatásuk. A fiú magyar nemzetiségű kanadai–magyar állampolgár, a lány pedig perui származású. De nem csupán a közös haza és a közös hivatás köti össze őket, hanem a szerelem is. Olyannyira, hogy hivatalosan is össze akarják kötni az életüket. S mivel hosszabb itt-tartózkodásra rendezkedtek be, az esküvőt is itt akarják megtartani. Mi lehet ennél örömtelibb esemény két fiatal életében? A fiú magyar nemzetiségű, jövendőbelije is beszéli ezt a nyelvet, emellett persze mindketten az angolt, a szlovákot viszont egyikük sem. Ezért az volt az elképzelésük, hogy magyarul mondják ki a boldogító igent. Ez azonban, úgy tűnik, nem olyan egyszerű. Mi több, talán lehetetlen. A kisebbségek nyelvhasználati jogáról szóló törvény ugyan kimondja, hogy azokon a településeken, ahol az kisebbség lélekszáma meghaladja a húsz százalékot, a hivatalos érintkezésben használhatják anyanyelvüket. Ez eddig rendben is van, hiszen a falu, amelyet a két fiatal szlovákiai lakhelyéül választott, megfelel ezeknek a követelményeknek. A probléma azonban az, hogy a törvény csak Szlovákia állampolgáraira vonatkozik. Az anyakönyvvezető pedig kijelentette: csakis államnyelven adhatja őket össze, legfeljebb, ha ragaszkodnak a magyar nyelvű esküvőhöz, hívjanak hites tolmácsot. A paragrafus persze „szent”. De lehet, hogy csak egy kis jó szándék hiányzik. Mert miféle égbekiáltó bűn követtetne el azáltal, ha ez a két fiatal olyan nyelven mondhatná ki a boldogító igent, amely a legközelebb áll hozzájuk? Nem hinném, hogy ettől összeomlana az ország gazdasága, vagy esetleg világraszóló botrányt vonna maga után a dolog. Persze, az is lehet, hogy naivság jó szándékot várni azoktól a tisztviselőktől, akik évek vagy évtizedek óta a bürokratizmus útvesztőiben bolyonganak. Az az igazság, hogy magam sem tudok okos tanácsot adni a közös életre készülő két fiatalnak. Hacsak annyit nem, hogy tegyenek közzé felhívást: jelentkezzenek azok a falvak, amelyek anyakönyvvezetői hajlandók őket összeadni hites tolmács nélkül is az egyikük anyanyelvén...