Mit rontottak el a franciák?

A muszlim lakosság integrációja francia földön (is) jórészt sikertelennek bizonyult. Ennek három fő oka van. Az első, hogy túl nagy tömegű, kulturálisan jelentősen különböző bevándorló érkezett túl rövid idő alatt ahhoz, hogy beilleszkedhessen. A második ok gazdaságpolitikai: a gazdaság szerkezete és a szociális rendszer jellege különösen előnytelen volt az alacsonyan képzettek tömeges foglalkoztatásának motiválására. A harmadik ok, hogy a sokat emlegetett „republikánus értékekkel” teljesen ellentétes dolgokkal szemben nem léptek fel a kezdetektől kellő határozottsággal.

Gyűlöletet terjesztő, franciául többnyire nem beszélő, kétes képzettséggel rendelkező, öböl menti olajdollárokból pénzelt radikális hitszónokok, poligám házasságok, nőinemiszerv- csonkítások, a nők elnyomása (becsületgyilkosságok), az egyre szegregáltabb elővárosi negyedekben elharapózó bűnözés, az iskolákban terjedő erőszak, az új típusú, európai muszlim csoportok képviselte antiszemitizmus. Egy sor jelenség, amely egy magát szekuláris köztársaságnak valló, az egyenlőséget alapértéknek tartó európai jogállamban elfogadhatatlan. A hatóságok mégis megkésve és tétován reagáltak. Ez még akkor is igaz, ha paradox módon az öreg kontinensen még mindig a francia válaszlépések voltak a legkorábbiak és leghatározottabbak.

Miért csak 1993-ban fogadtak el törvényt a többnejűség tilalmáról. És miért úgy, hogy egy csomó kiskaput rögtön kinyitottak. Hogyan lehetséges az, hogy egyrészt a törvény tiltja a többnejűséget, másrészt, ha egy férfinak három felesége és 12 gyereke van, akkor mind után jogosult szociális segélyre (meg többnyire eleve szociális lakásban él velük, ami nyilván nem 16 fős családra lett tervezve). Miért csak a 2004-es „fejkendőtörvény” tiltotta meg a feltűnő vallási jelképek viselését az állami iskolákban, és miért csak 2010-ben vezették be a burka és nikáb nyilvános helyeken való viselésének tilalmát. Miért kellett 2003-ig várni arra, hogy a tartózkodási engedélyt tanfolyamokon való részvételhez és egy integrációs szerződés aláírásához kössék. És hogy lehetséges az, hogy egy magát az állam és az egyház 1904-es szétválasztása óta (joggal) szekulárisnak tartó ország vezetése gyakorlatilag egy vallási szervezetet (a Francia Muzulmán Tanácsot) tegye meg tárgyalópartnerének, ezzel mintegy elismerve azt a muszlim lakosság (ez itt most etnikai kategória) képviselőjének. Miközben a kommentárok többsége nem győzi hangsúlyozni, hogy az ő többségük sem mélyen vallásos. A kérdések még hosszan lehetne sorolni. Ha hamarabb lettek volna adekvát és következetesen alkalmazott válaszok, akkor az integráció előbbre tartana, a francia Nemzeti Frontnak meg nem lenne annyi támogatója.

A szerző a Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója