Mit nekünk Afrika vagy Ázsia!

Míg a gyarmatosítás évszázadaiban a Nyugat gazdagodása az Afrikából, Dél-Amerikából behozott zsákmányra épült, az utóbbi évtizedekben (egy-két speciális, ritkán fellelhető színesfémen kívül) a fejlett államok szinte teljes egészében önellátóvá váltak. Ha őszintén meggondoljuk, valójában minket, belépni vágyó országokat is nélkülözni tudnának.

Ettől kezdve azonban Afrika és Ázsia inkább nyűg, mintsem nyereség a világ kisebb, de gazdagabb fele számára. Ha az az átkozott televízió nem volna, s a sebes testű, sovány kisgyerekeket naponta nem látnánk, bizony nemigen lenne indíttatásunk bármit is törődni a fekete vagy a sárga kontinenssel. A sokat szidott média azonban mégiscsak nagy úr, így a szárazsággal, árvizekkel és egyéb nyomorúságokkal sújtott távoli népek belegyalogolnak a vacsoraidőnkbe.

Ezek a problémák valóban hatalmasak. A kegyetlen, de évezredeken át működő természetes önszabályozást a gyógyszersegélyek felborították, és a robbanásszerű népszaporulatot a hagyományos élelemszerzés és földművelés már nem tudta fenntartani. A földek túlművelése ráadásul a meglevő élelmiszer-termelési lehetőségeket is tönkretette. A Nyugatról behurcolt betegségek tizedelték az ellenálló képesség nélküli helybelieket; a gyors városiasodás és a tradicionális életformák eltűnése pedig gyökértelenné, földönfutóvá tette a falun élők százmillióit.

A legkézenfekvőbb gondolat, hogy ha már a régmúlt idők viszonyaihoz visszatérni lehetetlen, induljanak meg e népek is a civilizálódás útján, az idáig ismert egyetlen sikeres modell, a nyugati fejlődési vonal mentén. Útépítés, repülőterek, lakóházak, városok, iskolák, bankok, telefonhálózat – ez a fejlesztési recept. Kereskedelem, közlekedés, külkapcsolatok, bekapcsolódni a világ vérkeringésébe. Őszintén szólva összes zöld és alternatív elkötelezettségem mellett sem vagyok bizonyos abban, hogy ez – elvileg – nem egy valóban nyitva álló lehetőség azon térségek számára, ahol a tradicionális életformákhoz való visszatérés már lehetetlen, a jelen állapot pedig a nyomor és a nincstelenség miatt elviselhetetlen. Azonban három rettentő méretű kérdéssel kell szembenézni – s szerintem ez a johannesburgi Föld-csúcs alapproblémája. Az első, hogy a világ gazdagabbik része hajlandó-e ezt finanszírozni, lát-e garanciákat arra, hogy a támogatások oda jutnak, ahol valóban a fejlődést szolgálják, vagy eltűnnek a segélyezések feneketlen kútjában és a diktátorok magánkasszájában. A második, hogy lehetséges-e egyáltalán történelmileg ilyen rövid idő alatt, néhány évtizedbe zsúfolva egy teljességgel másmilyen életstruktúra kialakítása a maga spontán belső fejlődése nélkül, mintegy kívülről rákényszerítve, úgy, hogy ez ne okozzon elviselhetetlen belső torzulásokat, több kárt, mint hasznot az adott társadalmakban. Tartok tőle, mindkét kérdésre nemleges a válasz vagy jó esetben egy-egy „talán”. Abban azonban, sajnos, bizonyos vagyok, hogy egy hatalmas, felkiáltójeles NEM a válasz a harmadik kérdésre, amely a következő: elviseli-e a Föld ökoszisztémája azt a terhelést, amit a jelenleg egymilliárd példányban folytatott ipari civilizáció kiterjesztése jelentene további ötmilliárd emberre? Elviseli-e helyben, és elviseli-e globálisan?

A helyben keletkező problémák is rettenetesek. Egy újonnan „civilizálódó” (iparosodó-városiasodó) ország hamarabb éli fel édesvízkészletét, szennyezi el talaját és irtja ki növénykörnyezetét, mintsem az helyre tudna állni. Ez igazából azonban „csak” az ottaniak gondja. Van viszont a környezeti károknak egy olyan oldala, amely a modernitás minden eddigi fejlődéstörténetében kikerülhetetlen volt: nevezetesen a légszennyezés, amely körbejárja a földgolyót, s így globálisan fejti ki hatását. S ez az a korlát (a szén-dioxid-kibocsátás miatti általános felmelegedés és az ennek következtében megváltozó klíma), amely éppoly keményen sújt le a támogatóra, mint a támogatottra.

Végső soron ennek a korlátnak a – jelenlegi ismereteink szerinti – áthághatatlansága az, ami Északot elsősorban megakadályozza abban, hogy szabad utat engedjen Dél „fejlődésének”. Természetesen az első két kérdésen is évtizedekig el lehet vitatkozni. Ki fizessen és mennyit, hogyan jusson el a pénz, mire fordítódjék és milyen garanciákkal; másrészt: hogyan kezeljük az „eltradiciótlanodás”, a hipergyors afrikai és ázsiai modernizálódás társadalmi következményeit? Ezek a gondok azonban „csak ott” jelentkeznek. De a harmadik veszély, amely már „itt” is hat, nálunk is rombol, lényegében minden fejlesztési szándékot blokkol.

Örvendetesek a biodiverzitás védelméről szóló minapi megállapodások, üdvözlendők az édesvízvédelmi és egyéb környezeti egyezmények, de úgy gondolom, a klíma megváltoztatása nélküli gazdasági világfejlődés lehetőségének keresése az, amely – a tárgyalások egyes fázisaiban explicite, máskor rejtetten – mindezeket keretbe foglalja.

A szerző fizikus