Mit ír az internet?

Egy átlagos internetezőt rengeteg információ talál meg, nagy részét egyszerűen elengedi a füle mellett, de közben saját maga is hírforrássá válik. Csoda, hogy ilyen körülmények között előkerül a cenzúra, a sajtó- és a szólásszabadság ügye? Mire kell ügyelni és mik szabályok? Egyszerűbb volt a helyzet, mikor az írott sajtó és a tévé véleménymonopóliummal bírt – ami az újságban volt, az lett a hír, a szomszédi beszélgetések pedig négy fal között maradtak (ha nem, akkor a párttitkárságra kerültek). Hasonló szűrők nincsenek, ami a szánkon, az jó eséllyel a nagy nyilvánosság előtt is – olvassa a munkáltatónk, közszereplők, bárki, akinek akad egy kis fölösleges ideje. Egy újságcikk teljesen más olvasókat szólít meg, mint egy blogbejegyzés, és mind a két szöveg kevesebb figyelmet kap, mint egy kép a kiskutyákról, kismacskákról, síró menekült kisgyerekről, vagy szemetelő menekültekről.A sok információ nem összezavar a meggyőződésben, hanem megerősít. Akár egész nap olyan híreket olvashatunk, amelyek arról szólnak, amiről hallani szeretnénk, és figyelmen kívül hagyhatjuk a többi, világképünkbe nem illő híradást. Esetleg arra juthatunk, hogy mindenki hazudik és senkiben sem lehet megbízni, mivel gyakran annyira ellentétesek egymással a hírek. Amit viszont saját magunk írunk és a nagy nyilvánosság elé tárunk az interneten, azért felelősséggel tartozunk. A menekültválság kapcsán például nem arról van szó, hogy ne lehetne leírni, ha valaki nem ért egyet az érkezők befogadásával (sokan le is írják mindezt), de árnyalatnyinál jóval több, büntetőjogilag is értelmezhető különbség van az „Ide ne jöjjön senki!” és az „Irtani kellene őket!” álláspont között. Az előbbi teljesen legitim vélemény, gyakran politikusok is hangoztatják, az utóbbi nettó gyűlöletbeszéd, és ha a magyarokkal kapcsolatban hangzana el, joggal várnánk érte jogi felelősségre vonást. Tartsuk ezt észben és használjuk az internetet jóval kevesebb indulattal. Hogy ne az újságokban lássuk viszont, vagy a munkáltatónktól halljuk vissza, amit írunk.