Milliomos leszek

Levelet hozott a postás. Egy jókora borítékot, benne megannyi cifra reklámszöveggel. Nem tagadom, jólestek az újévi jókívánságok, és jólesett a hír is, amit végül közölni kívántak velem. Azt írták, hamarosan kapok majd egy ennél is nagyobb kopertát, ami azt fogja jelenteni, hogy a legesélyesebbek közé kerültem. Ez után már csak várnom kell a hírt, mely szerint megnyertem a kétmilliót.

Az újévi hír olvastával iszonyú jó kedvem kerekedett. Nyulat lehetett volna velem fogatni. Azért nyulat, mert három évtized alatt egyedül egy kék nyulat sikerült nyernem az egyik ruhaöblítőt forgalmazó cégtől. Azon is nevettünk vagy három napig. A reklámban hirdetett, csecsemőnyi nagyságú plüss állat helyett egy kis mosóporos dobozban érkezett meg a „nyúl”. Tenyérnyi volt, és nyúlnak csak akkor nevezhető, ha valaki az éjszaka közepén autója előtt átfutó vézna mezei pockot kiéhezett tapsifülesnek nézi. De kék volt, és örültünk neki, mert végre nyertünk valamit.

Ezt követően nem csoda, hogy pironkodva olvastam egyik magyar, mára médiasztárrá lett társadalomkutató munkáját, aki kifejtette: a hedonista fogyasztói társadalomban a felnőtt lakosság egy része infantilizálódhat. Az általam oly kedvelt és nagyra becsült szakember véleménye szerint az élvhajhászó közegben magunk is gyermeteggé válunk, és csakis a szükségleteink mielőbbi kielégítésére törekszünk. A reklámok, a lelkes vásárlásért járó nyereményjátékok a gyermeki lelkesedés mámorába ringatnak bennünket, felnőtteket.

A gyártók és viszonteladók megmondják, hogy mire van szükségünk, és mi boldogok vagyunk, ha megkapjuk azt. De vajon megkapjuk-e? A minap odahaza kiszámoltuk, hogy ha megnyernénk az egyik országos élelmiszerverseny autós fődíját, el kellene adnunk a lakást, hogy ki tudjuk fizetni a milliós autó után járó nyereményadót. Kijózanodtunk, és ma már nem akarunk nyerni.

Végleg azonban akkor keseredtem meg a nyereményjátékoktól, amikor arról értesültem, hogy egy hatalmas vászonzsákra bukkantak Érsekújvár berkében. Több száz fel nem bontott boríték volt benne. Kivétel nélkül valamennyin egy bizonyos kávés cég nyereményjátékának a jelszava állt, és a cím is azonos volt. Nem hinném, hogy egy életunt, munkájától megcsömörlött postás hozta ki ide, az erdőszélre rozsdás biciklijén a zsáknyi nyereményszelvényt rejtő borítékot. Félő, hogy nem volt nyereményjáték, mi több: nem volt nyeremény sem. Sőt, az is meglehet, hogy azóta már a cég is megszűnt létezni! Nem maradt más, csak az a rengeteg, kék nyulas, gyermeteg lény, akik nyitottak minden újabb nyereményjátékra és ígéretre. Vajon hány ember számára jelentenek, még jó hosszú időre, biztos megélhetési forrást?