Mi is a nacionalizmus?

Hogy a napjainkig mintegy 100 millió emberáldozatot követelő, és bizonyos régiókban – Kína, Kuba, Észak-Korea – ma is aktívan (vérveszteséggel) működő kommunista rendszer terminológiájából egyeseknek nem könnyű kikeveredni, sajnálatos. De legyünk ezúttal segítségükre. Nacionalizmus: 1. törekvés a saját nemzet, valóságban a saját tőkés osztály hatalmának más népek rovására való kiterjesztésére; a saját nemzet rosszul értelmezett szeretete, a munkás-osztály megosztásának eszköze. 2. a kapitalizmus kialakulásának idején a burzsoáziának gazdaságilag és területileg egységes nemzeti állam létrehozására, ugyanakkor azonban az ország területén élő más népek elnyomására irányuló törekvése, amely kezdeti szakaszában szorosan összefonódik az általános emberi szabadságjogokért vívott küzdelemmel. (Bakos Ferenc: Idegen szavak szótára, Budapest 1977.) A nacionalizmus szót talán úgy értelmezhetjük a legkönnyebben, ha megpróbáljuk elválasztani két másik kifejezéstől: a patriotizmustól, mely a hazához, a szülő-földhöz való ragaszkodást jelenti; illetve a sovinizmustól, mely azáltal, hogy egy nemzet felsőbb-rendűségét hirdeti, gyűlöletet szít más népek ellen. Az angol „nationalism” jelentése Országh László nagyszótára szerint egyszerűen hazafiság, hazafias/nemzeti érzés is lehet. Vagyis valami olyasmi, amely nemcsak hogy nem minden esetben hordoz negatív tartalmat, de amihez a bevezetőben idézett kommunista értelmezésnek a világon semmi köze sincs. További (szándékolt) félreértésekhez vezet, hogy a nacionalizmus kommunista meghatározása – a nacionalizmust rögtön a szélsőjobbal, fasizmussal azonosítva – eleve kizárja a baloldali nacionalizmus lehetőségét. Márpedig a baloldali nacionalizmus nem egy helyen él és virul – gondoljunk az északír (IRA), vagy a baszk (ETA) szeparatista mozgalmak marxista gyökereire, Jelcin és Putyin csecsenirtó politikájára vagy a vörös Milosevics-klánra. Hogy mindennek tükrében vajon melyik meghatározás áll legközelebb E. Fehér Pálhoz, azt nem tudjuk. Sejtéseink azonban vannak. E. Fehér cikkében azt a nacionalizmust szövi, fonja, gombolyítja sorról sorra, melyet a kommunisták az elmúlt évtizedekben a kapitalizmus és a burzsoá elleni harc fegyverének álcázva valójában – elsősorban – a Szovjetunió területén élő kisebb népcsoportok beolvasztására használtak. A többségi nemzet (az orosz) folyamatosan a vele egy államban élő kisebbség nacionalizmusának veszélyére hivatkozva igyekezett leplezni saját agresszív nacionalizmusát (a nagyorosz pánszlávizmust) és alattomos asszimilációs politikáját. Az „eredmény” – az itelmen, izsor, jukagír, enyec, ket, ulcsa, udehe, tofa, orocs, nganaszán népek eltűnése – közismert. Ez a gyakorlati tapasztalat a magyarázata annak, hogy a nacionalizmus szó emlegetése a mi tájainkon – próbálná meg valaki lenacionalistázni a finnországi svédeket vagy a belgiumi németeket – még ma is hatásos fegyverként működhet. Hiszen miközben nacionalizmussal – valójában sovinizmussal – vádolják a határon túli magyar népcsoportokat, azok „szégyenükben”, „bűntudatukban” a-padozni kezdenek. Szlovákiában például 1991 és 2001 között 50 ezerrel csökkent a magyarok száma. Hogy 2001 óta mi történt, nem tudjuk. De ha arra gondolunk, hogy az alig 2 millió szlovákból 80 év alatt 4,8 millió lett, miközben a magyarok napról napra kevesebben vannak, könnyen támadhat rossz előérzetünk. Nem így E. Fehér Pálnak. Aki cikke végén – hoszszas érveléstechnikai cselezés után – végre kapura teszi a labdát, és nagy hangon elítéli az erdélyi magyarság azon képviselőit, akik a román kommunista utódpárttal való értelmetlen, eredménytelen és hasztalan együttműködést visszautasítva nemrégiben egy autonómiatervezet elkészítése és keresztülvitele mellett döntöttek. Hogy ehhez a „nacionalizmus”, vagy esetleg a szülőföldhöz, az anyanyelvhez, a magyar kultúrához és a magyar nemzethez való teljesen egészséges ragaszkodás adott ösztönzést, azt e napilap olvasói maguk is el tudják dönteni. E. Fehér Pál értékes véleményét mindenesetre megismertük.