Mi a legfontosabb?

A tanár aznap távutasokat oktatott, az életkort tekintve nagyon vegyes csapatot. Önismeret, kommunikáció – csupa olyan dolog, amire még véletlenül sem lehet azt mondani, hogy „jaj, már megint elmélet, mire jó ez nekünk” (bár az idősebb korosztályt ez nem szokta zavarni, hiszen a fiatalokkal ellentétben ők már tudják, hogy a legjobb gyakorlat egy működő elmélet). A tanár azzal vezette fel az órát, hogy elmondta, manapság rengeteg olyan könyv létezik, amely azt állítja, hogy az ember mindent megtehet és mindent megszerezhet, korlátlanok a lehetőségei, a csillagos ég sem határ, csak végtelen önbizalom és jó módszer kell hozzá. Elmondta, hogy ő ezzel nem ért egyet, de az tény, hogy gyakran parlagon hevernek a képességeink és a lehetőségeink, mert nem ismerjük magunkat eléggé. Az önismeret sokszor nehéz, fáradságos munka. Ezen az órán ő nem ígér világmegváltó recepteket. Csak eljátszanak majd néhány alaphelyzetet, megbeszélik őket, s aki akarja, otthon továbbgondolhatja ezeket. És önmagát.

Amikor már kicsit bemelegedtek, a cédulás játék következett. Mindenki kapott tíz kis cédulát. Mindegyikre felírtak valamit, ami nagyon fontos számukra. Nem mindig egyszerű ám megfogalmazni, mi a legfontosabb az életünkben. Általában nem érünk rá ilyesmin gondolkodni. Hát még milyen nehéz elengedni a fontos dolgokat! Mert ez következett. Fokozatosan meg kellett szabadulni kilenc cédulától. Főleg a két utolsó jelentett nagy dilemmát. Melyik fontosabb? Végül mindenkinek már csak a legértékesebb maradt. Aztán sorban elmondták, hogy mi az, és miért. Egészség. Gyerekek. Boldogság. Emlékek. Család. Az anyám ölelése. Mert mást is szeretünk, de az anya ölelése gyógyír a világra, mondta egy vagány lány. A beszélők tekintete sorra bepárásodott. A tanár ott ült szemben a meghatódott, könnyeiket rejtegető hallgatókkal, akik szégyellve elérzékenyülésüket, nem fordultak egymás felé, így nem látták, hogy a többiek ugyanúgy meghatódtak. De a tanár látta. Nagyon meg kellett acéloznia magát. Aztán egy fiú következett. Nekem csak egy a fontos, mondta. A szüleim és a testvérem. Mellette a padban az édesanyja ült. Ettől a nyilvános vallomástól sírva fakadt. De akkor már a tanár sem bírta tovább, ő is könynyezni kezdett. S hirtelen felszabadultak a rejtőzködő érzések, és előkerültek a zsebkendők. Már senki sem szégyellte magát. Sírt az osztály.

Micsoda giccses, szentimentális jelenet, gondolhatja valaki. Pedig csak szép volt. Ilyen az, amikor az ember szembesül azzal, hogy micsoda kincsei vannak.