A Duna utcai gimisek a világ másik végén – a szülő szemszögéből

Tavaly decemberben a kolléganőm hozott a férje cégéből egy rakat asztali naptárt, mondván, válogassunk kedvünkre. A sok minden-hétre-új-recept típusú naptár között ott várt rám egy különleges: Dél-Korea nevezetességei. Végre valami egyedi! Három darab. Egy az irodámba, kettő a lányoknak haza. Eszünkbe se jutott, hogy ez a sors üzenete volt.

Pár hét múlva robbant az iskolában a nagy hír – diákcsereprogramot szerveznek Dél-Koreába. Zsongtak a falak a kérdésektől: ki, mi, hogyan, mivel? Utazni vágyó lányom, Bella az elsők között jelentkezett. Anyai szívem eleinte aggódott, pár éjszakát körözött a fejemben a sok lehető nehézség, amivel majd lányomnak önállóan kell megbirkóznia, de világutazó férjem biztatott: „Minél több külföldi tapasztalat, annál szélesebb látókör.” Végül egyrészt az döntött, hogy a Duna utcai giminek kiváló és nagyon tapasztalt angol és spanyol szakos csapata van, amely jártas a sűrű Erasmus-csereprogramok szervezésében, mi is vendégül láttunk már egy spanyol diáklányt egy hét erejéig. Másrészt nagyon élvezetes és intenzív koreai program körvonalazódott. Hát kalandra fel!

Jöttek az online megbeszélések, a repülőjegy megvásárlása, a részletes programtervezés. Az első óvatos angol mondatok a képernyőn a koreai diákoktól. Lázas készülődéssel, tervezéssel telt el pár hónap. Még mindig eléggé szürreálisnak tűnt a kirándulás terve, amikor kisebb lányom, Stella is lehetőséget kapott az utazásra. Mint a csapat legfiatalabb tagja szállt fel a repülőre a budapesti reptéren. Nagy bátorság kellett hozzá, de bátraké a világ, nemde?

15 diák, 4 tanár, 23 óra repülés 1 átszállással. Amíg le nem szálltak, jó pár imát küldtünk fel otthon a Mindenhatóhoz! Két hétig lestük a közös Messenger-csoport minden rezdülését, és sóváran lestük a fotókat és a videókat.

Tikkasztó hőség várta őket, és teljesen más, ázsiai kultúra. Hagyományos koreai hanok típusú szállás, nagyon hasonlónak tűnő arcok, idegen hangzású nyelv, olvashatatlan írás, 6 órás időeltolódás, fáradtság. A rengeteg program – amelyeket a szervezők és a program megálmodója, Gubo Sándor készítettek elő – nagy iramot diktált. Mégis a 26 milliós Szöul mint lüktető megapolisz teljesen beszippantotta a résztvevőket. A szöuli torony lábuk elé tárta a város panorámáját, és csak jöttek a jobbnál jobb fotók és szelfik. Kattogott a fényképezőgép, és a szülő várva várta a mindennapi vizuális adagját. Gyönyörű palotákat láttak, múzeumokat, egyetemet, iskolákat látogattak, eszméletlen nagy könyvesboltot, érdekes építészetet szemléltek meg. Volt lehetőségük elgondolkodni a koreai polgárháború borzalmain, a béke fontosságán. Meglátogatták a Liszt Ferenc Intézetet, és nyájasan fogadta őket Szlovákia nagykövete.

A helyi tanulók kísérték a pozsonyi diákokat tanáraikkal. A mindennapi pazar étkezések fotói megnyugtatták a szülőket, hogy nem éheznek a kincseik. Sokfajta húsleves volt reggelire, és a rizs mindenütt jelen volt. Idegen ízű volt az étel, mégis jólesett. A koreai desszerteket is nagyon megszerették a lányok. A frissen készített ételek teljesen elfeledtették Bellával a hisztaminintoleranciát.

Három nap kóstolgatták a bukcheoni diáktáborban a szöuli diákok katonai napirendjét, és közelebb hozták Ázsiát Európához. Ezután nagyon jólesett a koreai családok vendégszeretete. Bellát és Stellát egy kínai–koreai lányos család fogadta be pár napra, és mindent megtettek, hogy jól érezzék magukat. Többek között egy fantasztikus vidámparkban töltöttek egy napot. A befogadó család nagyon örült a modori kerámiából készült ajándékoknak, és hasonlóképpen kapott jellegzetes figyelmességeket a családunk minden tagja.

A lányoknak a kirándulás egyik legkellemesebb része volt a világhírű koreai kozmetikai szerek vásárlása, élvezettel próbálták ki a legkülönbözőbb fajta arcmaszkokat. Rengeteg kedves szuvenírrel felpakolva, elcsigázottan, csordultig telve élményekkel, immár honvágytól gyötörve érkezett haza az összekovácsolódott csapat. A lányom úton hazafelé posztolt instagramos szlogenje: „Let’s go home and eat paprikás!” parancs volt számomra.

U. i. Legalább fél évig lesz mit mesélni. Kezdetnek az egyik lányom rizsfőző edényt kért szülinapjára. Mert a jó rizsből és Ázsiából sosem elég.

U. i. 2 Viva la pozsonyi gimnázium önfeláldozó pedagógusai! Hálásan köszönjük! Tavasszal jönnek a koreai diákok, addig pihenjenek!

Popálená Ildikó