Mi a baj a szlovénokkal?

Ezek azonban csupán a közelmúlt kirívó példái, s ennek dacára bízom abban, hogy Le Penből sohasem lesz francia elnök. Az a közvélemény-kutatás, amelyet a brüsszeli Eurobarometer tett közzé a napokban, nem közvetlen politikai eredményekre vonatkozott. Inkább csak hangulatokra. Az Európai Bizottság arról tett közzé feltételezéseket, hogy a földrész EU tagállamainak lakossága mely országokkal szeretné a leginkább bővíteni az úgynevezett egyesült Európát. Magyarán: mely népeket szeretnek, vagy nem szeretnek azokban az államokban, melyeknek népesség majd dönt a bővítésről.

Nem szeretném a teljes listát felidézni, csupán arra emlékeztetnék, hogy a legnépszerűbb tagjelölt Málta, őt követi Magyarország, amely viszont megelőzi Lengyelországot, Ciprust és a Cseh Köztársaságot. Ezután következik az országok sorrendjében Szlovákia. Ezek az ítéletek talán racionálisan is magyarázhatók, legkivált Málta első helyezése. Logikusnak tűnik, hogy az eddig felsorolt országok megelőzik a Baltikum három volt szovjet tagállamát: az észteket, a letteket és a litvánokat. Bár a rokon- és ellenszenvek részletes elemzése nyilván azt is kimutathatná, hogy az egyes tagországokban mennyire eltérő a véleményalkotás, hiszen bizonyos, hogy az észteket a finnek kiemelkedően jobban kedvelik (és tegyem hozzá: erőteljesebben támogatják), mint a közép-európai tagjelölteket. Általában azonban Európa – érthető történelmi okokból – nem sokat tud a Baltikumról. És más tájakról?

Szinte értelmezhetetlen azonban az utolsó csoport, amelybe Bulgária, Szlovénia, Románia és Törökország tartozik. Ebben a sorrendben. Az évtizedek óta NATO-tag török állam utolsó helyének magyarázata kézenfekvő. NATO-tagságukat a hidegháború idején szerezték, a hajdani Szovjetunió ellen felhasználható nyugati támaszpontoknak ideális földrajzi helyet biztosítva. Rossz hírüket pedig terjesztették a vendégmunkások, az állam zilált állapota, s nem utolsósorban a kurdok tragikus problémája, amely ugyan nem egyedül a törököket kötelezi a megoldásra, ám őket leginkább.

Miként lehetséges viszont, hogy két balkáni állam, Bulgária és Románia közé szorult egy legalábbis közép-európai állam, Szlovénia? Sőt a bolgárok megelőzik ezen a rokonszenvlistán a szlovéneket. Mit vétettek az európai közösség ellen a szlovének? Mert azért azt mégsem gondolhatom, hogy egy kellemes bulgáriai nyaralás emléke döntő lehetne, különben is, azért a szlovén tengerparton mégis jobb eltölteni egy-két hetet... Mondjuk így: kulturáltabb. Vagy a volt cár, Szimeon hazaérkezése Szófiába lett volna annyira vonzó? Ez is rejtély, mert azért Európa nem annyira monarchikus érzelmű, és ahol még királyság létezik, annak a hagyományok tisztelete az oka leginkább, nem is beszélve arról, hogy ez a volt cár egy köztársaság miniszterelnöke.

Hagyjuk a bolgárokat, mert semmiképpen sem szeretném őket bántani. Nem szeretnék a szlovének fogadatlan prókátora sem lenni. Egyszerűen meg kellene érteni az európai rokon- és ellenszeveket. Mert tudom, hogy egyszerűen nem létezik olyan nemzetközi felmérés, amely szerint – mindenek előtt erős gazdasága okán – ne Szlovéniát jelölné meg az EU-tagságra legérettebb országok között. És az is tudható, hogy egy rövid és tragikusan véres 1991-es intermezzótól eltekintve, sikerült kimaradniuk a jugoszláviai polgárháborúból. Ez is pozitívum. Szlovéneket nem kell a hágai bíróság elé idézni, ez senkinek eszébe sem jut. Kicsi ország, a volt Jugoszláviához hasonlítva, szinte nemzetiségek nélkül: az ötvenezernyi horváttal, a tízezernyi magyarral és a két-három ezer olasszal a szlovén állam már régen rendezte dolgait. Ha akad konfliktusa a szomszédaival egyáltalán, akkor Ausztriáról lehet csak szó, ott is arról a tartományról, Karinthiáról, ahol az európainak nehezen minősíthető Jörg Haiderrel szemben védik a húszezres szlovén kisebbség jogait. Nemrég kezembe került egy kiváló szlovén költő, Aleš Debeljak esszékötete, amelyben – egyebek közt – azt vizsgálja, hogy mit tud a szlovénekről a világ. Elment egy nagy, reprezentatív New York-i könyvesboltba, ahol kíváncsian kutatta át a hatalmas verseskönyv-kínálatot. Nem a franciák, az angolok, a németek vagy az oroszok után érdeklődött, hanem az érdekelte: talál-e ott szlovén költőt. Talált csehet (Miroslav Holubot), magyart (Weöres Sándort), szerbet (Vasko Popát), szlovént azonban nem. „Ott, abban a könyvesboltban – jegyezte fel – először éreztem meg fizikailag is, hogy magam vagyok, mint ahogyan mi, szlovénok mindannyian. A magány nem azt jelenti, hogy nincsenek köröttünk más emberek, hanem olyan állapot, amikor tudatosítottuk, hogy mások nem értik meg azt, amit mondunk nekik...” Azonnal Illyés Gyulának az az elmélkedése jutott eszembe, amikor a Franciaországi változatokban megörökíti az 1947-es párizsi békeszerződés aláírását, s arra gondol: ezt a tragédiát annak is köszönhetjük, hogy ismeretlenek vagyunk Európában. Hogy nem ismerték irodalmunkat, történelmünket pedig csak felületesen. Nem akadt a béketárgyalásokon olyan érv, amely mellettünk szólhatott volna. Szóval: nem értették meg mások, amit mondtunk nékik...

Hát nem tud a világ, nem tud Európa a szlovénekről, mint ahogyan akkor, fél évszázada rólunk, magyarokról sem tudtak. Összekeverik őket a szlovákokkal, a szlávokkal, s nem azzal a tiszteletreméltó teljesítménnyel mérik őket, amely valójában jellemzi őket. Ez lehet a racionális magyarázata annak, hogy a sikeres európai nemzetek irracionális módon vélekednek róluk. Reméljük, hogy az Európai Unió hivatalosai majd az eredmények és nem a hangulatok alapján ítélnek, amikor üt az óra. Ez közös közép-európai érdek lenne.

Nehogy elfeledjem: az egyik legmegbízhatóbb magyar lexikonban, a Pallasban az 1897-ben kiadott 15. kötet 765. oldalán ez olvasható: „Szlovákok lásd Tótok. Szlovének lásd Vendek.” Ám ezóta már mégiscsak eltelt százöt hosszú-hosszú év.