Mese egy városról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világháború. Az utolsó, amelyet másodiknak hívunk. Ebben a háborúban milliók ölték egymást halomra, pusztítva mindent maguk körül. Voltak ebben a háborúban olyan városok, amelyeket valamilyen fura, hol betartott, hol be nem tartott közös megegyezés alapján nyitottnak neveztek. Mert ezekben a városokban nem volt hadiipar, nem állomásoztak hadosztályok. Csak hadikórházak voltak, konzervgyárak meg múzeumok, templomok meg az istenadta nép. Egy hatvan évvel ezelőtti reggelen a szokásos szirénaszóra a föld alá bújt egy európai város minden lakosa, hogy onnan aztán sokan soha többé ki se jöhessenek. Akkor még ezt nem tudták, szokásos átvonuló légi fenyegetésnek tűnt az egész. Mert ugyan mi a fenének kellene lebombázni egy olyan várost, ahol se hadiipar, se katonaság, csak több százezernyi civil, beteg, megnyomorodott, megfáradt ember? A bombák fent a gépekben nem így gondolták.

A kioldógombok parancsának megfelelően lezúdultak a városra. Előbb porrá törtek mindent, majd a második menetben lángtengerré változtatták a romokat. Hogy mennyien bujkáltak a pincékben, s kik voltak azok, nem volt ez kérdés a bombák számára. Akkor – egyes becslések szerint – többen haltak meg ebben a városban, mint a két későbbi atombomba-támadásban együttvéve. Szép kis ügy. Ebben a városban nincsenek hatvanévesnél idősebb fák. Nincsenek sokan a hatvanévesnél idősebb őslakosok sem. Az évszázados emlékeken ma már semmi nem látszik. A gondos emberi kéz, amely ugyanúgy képes bombák kioldógombját megnyomni, mint töredékekből új várost építeni, újraépítette Drezdát. A főnix legendája valósággá vált. Hogy miért is kellett értelmetlenül meghalni ennyi embernek? Hát kérdés ez ma még? Hogy miért kellett egy városnak elpusztulni? Hát kérdés-e ez ma még? Azon gondolkodtam mostanság, milyen egy halott város? Ahol nincsenek emberek, nincsenek házak, nincsenek fák, nincs madárdal és élet, csak üszkös romok, felpuffadt lótetemek meg édeskés bűze a bomló emberi tetemeknek. Azon gondolkodtam, akik kioldották a bombákat, mit álmodhatnak? Álmodik-e a hősnek tartott, aki maga sem tudja mit tett? Van-e feltámadása egy városnak? A falak újjáépültek, a fákat újraültették, a tető, a lakhatás után vágyakozók lassan visszaszivárogtak. Otthonok épültek a perzselt romokon. A mesében a jó mindig győzedelmeskedik. Hogy a történelemben ez a cselekedet melyik oldalra kerül, az kérdés marad talán mindörökké. Csak felejteni nem volna szabad!

Mesélni kell újra és újra a porából újjáéledő főnixről. Talán védett fajjá kellene tenni! Vagy a bombatojásokat magukban hordó acélmadarakat kellene kiirtani?!