Mephisto

Ha életemben egyetlenegy filmet sem láttam volna, csak azt a pár képkockát a Mephisto végén, Klaus-Maria Brandauer arcát, azt a borzalmas kiszolgáltatottságot, a döbbenet pillanatát a csapda bezárultakor, annak az elkárhozottságnak a tudását – „a nincs menekvés az ördöggel kötött paktumból” felismerését, már akkor is azt mondanám: mindent láttam, amiért egyáltalán érdemes filmet nézni. Fuj, ez is milyen patetikusra sikeredett, pedig most higgadtnak kéne lenni, de nem megy. Még úgyse, ha tudom, miféle gyomorfordító játékokra használják fel sokan a rendszerváltás óta nyilvánosságra hozott ügynökaktákat és listákat, sokszor pont azok, akik – ha beszélhetünk itt egyáltalán fokozatokról – még mocskosabb, még ártóbb módon, önként és dalolva, szinte kéjelegve mószerolták be legközelebbi munkatársaikat, barátaikat, családtagjaikat. S hogy sokszor pont ez utóbbiak tetszelegnek a nemzetmentő demokrata pózában, alkalmas pillanatban meglobogtatva a „bizonyítékot”, pedig nem az igazság kiderítése a céljuk, mert az levéltárosok, kutatók, történészek dolga. Hanem a diadal, az erkölcsi álfölény népszerűsége, a pillanatnyi látványos ítélkezés a tömeg jóleső dorombolásától kísérve.

De ettől függetlenül Szabó István ügye akkor is torokszorító. Torokszorító azért, mert Gervai András ÉS-beli cikkét, s aztán még csomó mindent végigolvasva, beleértve Szabó nyilatkozatait és magyarázkodásait is, nem a felháborodást érzem, sokkal inkább keserűséget, csalódást, nem a művészben, hanem az emberben. S nem abban az egykori 19 éves srácban, hanem a mostani férfiban. Mert bármennyire is tudom: a művészi alkotás nem ítélhető meg erkölcsi alapállásból, a törés fáj. Nem tudom magamban semmiképp sem összeegyeztetni a kisstílű jelentések szerzőjét a rendezővel. Azzal, aki ember és hatalom viszonyáról, a diktatúra torzító hatásairól, az önmagunk elárulásáról fausti mélységű filmeket forgatott. Igen, mondhatjuk, hogy már Dosztojevszkij is, Ezra Pound is, Csáth Géza is..., kilométer hosszan sorolhatunk alkotókat, kiknek életműve aranyfedezet, de akiknek pont az életműve a bizonyíték arra: nyomorúságból, bűnből, gyengeségből is születhet remekmű. Hogy CSAK attól még senki sem lett nagy művész, ha életében egyszer sem árult el senkit, nem követett el bűntényt, nem verte a feleségét, nem paráználkodott, nem hazudott, stb. Ha így lenne, a legjobb könyveket csak erkölcsileg hófehér emberek írnák, azaz nem is emberek. Ugyanakkor nem választható el a művész az embertől, mert az alkotás mindig személyes tett, személyes akkor is, ha nem gyónás és nem önfeltárás, abban mindenképp, ahogy és amit láttat, felidéz, megteremt.

Emberi az is, hogy példaképeinket idealizáljuk, szeretjük tudni, hogy ők minden szempontból tökéletesek és feddhetetlenek. Nincs mit megbocsátanom, mert nincs jogom ítélkezni. Csak az a fájó kérdés marad, miért nem lehetett ezt kimondani, önként, őszintén, a lehető legegyszerűbben, pontosan és sokkal hamarább? Miért ez a kínos, méltatlan, szerencsétlen „megmagyarázom a bizonyítványom”, Mester, ha a lélek mélységeiről, hazugságról és őszinteségről, az egész rohadt életről Ön a kevesek egyike, aki érvényeset tud mondani? Hacsak nem pont ezért.